Régóta futok.

Egészségügyi okok miatt kezdtem el még hét évvel ezelőtt, pedig én és a mozgásforma ezen típusa eléggé külön utakon jártunk. Már a középiskolában is gyűlöltem a coopereket, de midnig tisztességesen végig toltam a megszabott időket vagy távokat. 

Amikor több, mint hét évvel ezelőtt kiderült, cukorbeteg lettem és baromira le kellene fogynom, amihez persze a diéta mellett elengedhetetlen a rendszeres mozgás, a legkézenfekvőbb választásnak a futás tűnt. 

Fogalmam sem volt, mi mást kezdhetnék el, ráadásul a megfelelő ruházaton és cipőn kívül ingyen volt, a szabadbeli mozgásnál pedig nem kellett a figyelő tekintetektől tartanom, amit esetlegesen egy edzőteremben megkaptam volna.

Letöltöttem egy abszolút kezdőknek fejlesztett futós appot és belevágtam az életmódváltásba. 

Hamar összehangolódtunk, és bár a mai napig nem tartom magamat egy nagy futónak, egyszerűen elválaszthatatlanok lettünk.

Imádom, amikor a levegő a bőrömet éri, miközben korlátok nélkül szárnyalok a szabadban a megfelelő zenére. Tökéletesen kordában tart mentálisan és fizikailag is. Éppen ezért óriási hidegzuhanyként ért, amikor 2022-ben kiderült, discopathiám vagyis porckorong kiboltosulásom van. Háziorvosi nyelven deréksérv. 

A tüneteim elviselhetetlen fájdalmakkal jártak. 

A derekam bal oldalából olyan kisugárzó tízes skálán tizenhármas erősségű kínok áradtak, amiket előtt még sosem éltem meg. Mintha folyamatosan becsípődés és nyomás alatt állt volna. A teljes bal lábam zsibbadt, a lábujjaimat egyáltalán nem éreztem, ha egy picit is megmozdultam, mintha kést forgattak volna a derekamban. Nem bírtam állni, nem bírtam menni, még a legkisebb táv is iszonyatos erőfeszítéssel és szenvedéssel járt. A fekvésen kívül semmi nem hozott enyhülést. Kivéve a futás. Az valahogy ment. Miközben tudtam, ez tuti nem normális, valójában nem lenne szabad kilométereket futnom, ha a 15 perces séta távolságot is 35 perc alatt teszem meg könnyek között.

Először azt hittem, csak meghúztam valamimet, hiszen történt korábban hasonló, de ahogy teltek a napok és a hetek a várt javulás pedig nemcsak, hogy elmaradt, de a fizikai állapotom egyre rosszabbra fordult, egyértelművé vált, itt bizony nagyobb a gond. Különösen, amikor még a meleg víz is olyan irritációt és kínt okozott, mintha egy pontban forró lándzsával döfködtek volna újra és újra. 

Kezdetét vette az egészségügyben tett látogatásaim sziszifuszi sorozata. Egy hónap telt el a háziorvosi vizsgálat és aközött, hogy kiderült mi is pontosan a bajom. 

Szerintem a gondok már ott kezdődnek, amikor a háziorvos azt a tanácsolja úgy menjek tovább az ortopédiára, mert hogy ezzel muszáj hozzájuk fordulnom, hogy odasétálok és azt mondom, amikor ma reggel leszálltam a buszról történt valami, ami miatt szörnyű fájdalmaim lettek, különben az életben nem kapok időpontot a vizsgálatra.

De mesélhetnék arról is, hogy amikor sírás és makacskodás árán nehezen bár, de  elértem, beengedjenek az ortopédushoz, mivel telefonon nem lehetett a szakrendelésre időpontot kérni, mert nem is volt bekötve hozzájuk a vonal így rendelési időben időpont nélkül odamentem, addig pedig el nem mozdultam, amíg végül nem foglalkoztak velem, amikor pedig végre az orvos szeme elé kerültem, akkor hozzám sem nyúlt, el akart küldeni, amikor meghallotta, zsibbad a lábam arra hivatkozva ez neurológiai eset lesz, végül miután csak megröntgeneztek, nem az én leletemet nézte, amikor ismét sorra kerültem. 

Azt is mondhatnám, hogy a neurológián hasonlóan jártam. Szintén nem akartak foglalkozni velem, vissza akartak küldeni az ortopédiára, majd amikor meghallották, onnan jöttem, akkor át akartak irányítani a reumatológiára. Reumatológiára, harminc évesen, na persze! Úgy tűnt rám mosolygott a szerencse, amikor hónapokig tartó várakozás helyett két héten belül kaptam időpontot egy MRI vizsgálatra, amit a neurológus intézett nekem, miután kiharcoltam megvizsgáljon, majd a szerencse rögtön el is párolgott, amikor egy nappal azelőtt, hogy visszamentem volna a neurológushoz megtudni a vizsgálat eredményét és a továbbiakat, az orvos váratlan megbetegedése miatt lemondták az időpontot. Határozatlan időre. De másik szakorvoshoz ne menjek, független attól, hogy mennyire szenvedek. 

Ahogyan arról is beszélhetnék, hogy a háziorvosom az eredményt látva telefonon közölte velem, sérvem van, de valójában a gyógytornász, akit magánúton kerestem, mert már elegem lett a küldözgetésből, a hazugságokból, a folyamatosan romló egészségügyi állapotomból, elemezte ki az orvosi leletemet. Tőle tudtam meg az igazságot, a discopathia nem sérv. Hiába szeretik annak nevezni. 

Kemény munkával, odafigyeléssel gyógyítható. Száz százalékosan felépülhetek. Élhetek olyan életet, mint korábban. 

Szakorvos azóta se látta az eredményeimet.

Beszélhetnék ezekről hosszan, keserűen, és válogatottabbnál válogatottabb kifejezéseket használva, de nem teszem, mert nem ez a lényeg. 

Hanem, hogy a megfelelő szakembernek hála fél év után, áprilisban újra futhattam. 

Olyan gyógytornászhoz kerültem, aki nem mondott le rólam. Aki nem utasította el élből a célomat, miszerint újra akarok futni. Egyszer a távoli jövőben. Aki azt mondta, a teljes regenerációt követően ez is lehetséges lesz. 

Persze verejtékes munka állt előttem, és először annak örültem, amikor a fájdalom kezdett csökkenni. 

Szó szerint újra kellett tanulnom járni. Újra kellett tanulnom ülni. Meg kellett tanulnom helyes pozícióban felvenni a cipőmet, felkelni az ágyból. Újra kellett tanulnom hajolni. 

Nulláról kellett kezdenem a futást is, mintha az elmúlt öt év meg sem történt volna. Először csak heti egyszer mehettem. Egy perc kocogást egy perc sétával váltakoztattam, amit tízszer ismételtem. Figyeltem hogyan reagál rá a derekam. 

Bekönnyeztem, amikor a talpam alatt újra a rekortán pályát éreztem, amikor a hűvös áprilisi levegő az arcomat csipkedte. A fájdalom pedig nem jelentkezett, sem az edzés közben sem azt követően, ez pedig mindennél többet ért. Érzelmek tornádója sodort magával, amiben egyértelműen az öröm, a hála és a megkönnyebbülés dominált.

Fokozatosan kellett hozzászoktatnom a testemet a terheléshez. A legnehezebb része a türelem volt. Hiába szerettem volna előrébb tartani, be kellett húzni a kéziféket és mértékletességet tanúsítva, alapos átgondoltsággal megtervezni és kivitelezni az edzéseket. 

Kis lépés az emberiségnek, de hatalmas lépés, egy porckorong kiboltosulásból felépülő futónak.

2023 szeptemberére már letudtam futni 6 km-t egyben, megállás nélkül, minden megterhelés és utólagos tűnet nélkül. 

Idén nyáron pedig teljesítettem életem második 10 km-ét kevesebb, mint egy óra alatt. 

Mostmár egy héten négyszer vagy ötször edzem, spinracingezem és futok, van hogy úszom. Több, mint egy hónapja pedig minden héten egyszer 10 km-t futok. 

Teljesen jól vagyok. 

Több, mint jól. 

Remekül.