Mit szépítsem a dolgot, imádom Taylor Swiftet. Nem érdekel, kinek mi erről a véleménye, 12 Grammy-díjat nyert, ez elég sokat elárul. Kevés előadónak akarok eljutni a koncertjére, nem tudom miért alakult ez így nálam, nem feltétlenül az anyagi megfontoltság játszik közre, mégis három ujjamon meg tudnám számolni, kik azok, akiket életem során szeretnék élőben látni. Miss Americana az egyik. 

Eléggé nagy sansz volt rá, hogy a The Eras Tourral Európában is koncertezni fog, mégis visszafojtott lélegzettel vártuk, hogy bejelentse a nemzetközi időpontokat. 

Aztán megtörtént. Budapest nem szerepelt a turné állomásai között, amin nem is lepődtem meg, Bécs viszont igen.

Jártam már az osztrák fővárosban, könnyen megközelíthető, nagyjából 2,5 óra vonattal Pestről, ennyi idő alatt még Debrecenbe sem feltétlenül jutok el a vasúttal. Úgyhogy ezt a várost néztem ki magamnak. Egyetlen probléma volt csak, a turné listán szereplő többi állomáshoz képest Bécsben csak egy koncert szerepelt. Szinte az összes többi helyen minimum két showt is ad Taylor, de van ahol hármat. Annak az esélye, hogy sikerül jegyet szereznem, a nullával volt egyenlő.

Ahhoz, hogy lehetőségem nyíljon a jegyvásárlásra, regisztrálnom kellett. A regisztráció során meg kellett adnom, hogy melyik városban lévő koncert érdekel. Ez persze egyáltalán nem garantálta, hogy lesz is jegyem, mégis szükséges volt, mert az összes ezzel kapcsolatos infót ennek köszönhetően kaptam meg később.

Július 11-én indult el a vásárlás a 2024. augusztus 9-én megrendezésre kerülő bécsi koncertre. Több, mint egy évvel a tényleges esemény előtt. Ilyet én még nem pipáltam.

Rengeteg minden átfutott az agyamon, de az egyik főgondolat mégis csak az volt, lesz rá anyagi keretem? Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen korán meg kell venni a jegyeket, egyáltalán nem úgy kalkuláltam a nyári hónapjaimat, hogy TS jegyeket is szerzek. 

Ezután jött csak a feketeleves.

A regisztrált emberek csupán egy részének adatott meg a tényleges vásárlási jog. A kiválasztottaknak. Ha a jegyértékesítés megkezdése előtti szerdán kaptál e-mailt, akkor jobb esetben te is a Harry Potterek és Katniss Everdeenek táborát erősítetted, rosszabb esetben várólistára kerültél. Ha viszont nem kaptál e-mailt, akkor így jártál, nem vehetsz jegyet a hivatalos oldalon. Kész, ennyi volt. 

Július 5-én ideges extázisban mászkáltam a lakásban. Mintha a bagolypostát vártam volna, hogy meghozza a roxforti levelemet.

17.05-kor, miután leesett állal konstatáltam, hogy a férjem kapott üzenetet, pedig ő csak jófejségből regisztrált, hogy több esélyünk legyen, lecsekkoltam az e-mailjeim spam mappáját, és ott várt az értesítő. Tisztelt Potter úr! Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert a….természetesen nem ez állt benne, mégis hasonlóan éreztem magam, mikor megláttam a szavakat “you’ve been selected”. Egy centivel közelebb kerültem ahhoz, hogy részt vegyek a koncerten. Átmentem az első rostán. 

Jöhetett a következő kör. 

A tényleges vásárlási napot megelőzően mindenki kapott egy egyéni kódot (szintén e-mailben). Csakis kizárólag ezzel lehetett jegyet venni a turnéra. Továbbá kiderült, hogy egy fő max négy darabot szerezhet be, és ami a legfontosabb, további két bécsi koncerttel bővült a turné lista. Így kicsit jobb eséllyel indultam a saját jegyemért. Na, persze.

Még egy centivel közelebb kerültem a maraton végét jelző célszalaghoz. 

A levél persze továbbra is hangsúlyozta, a kód birtoklása nem egyenlő azzal, hogy ténylegesen sikerül is jegyet vásárolnom.

A kitűzött nap beleesett az egyhetes nyaralásunkba, amit történetesen Bécsben töltöttünk. Két gondolat járt az eszemben. Egyrészről ez egy jel, az univerzum is azt akarja, hogy eljussak erre a koncertre, másrészről pedig totális pánikban voltam. 

Tényleg azzal fogok tölteni egy teljes napot, hogy nem mozdulok ki a szállodai szobából azért, hogy stabil internet kapcsolatom legyen, és várom, hogy megpillantsam a jegyeket? Vagy megszakítom a városnézésemet, és leülök valahova bízva a mobilinternetemben, de mégis azzal számolva, hogy órákig nem állok fel, nem eszem, nem iszok, nem megyek el a mosdóba, hiszen ki tudja mikor kerülök sorra, ha pedig sorra kerülök ki tudja mennyi időm lesz a vásárlásra.

Arról szó sem lehetett, hogy ne abban a pillanatban próbáljak megy jegyet venni, amikor megnyitják a rendszert. Annyi tapasztalattal már rendelkeztem a különböző nagyobb zenekaroknak hála, hogy tudjam, csak akkor van esélyem, ha a megadott időpontkor rögtön beállok a digitális sorba.

Intő jelnek vettem, hogy a kolléganőm, aki nálam jó pár szinttel súlyosabb TS rajongó, nem kapott kódot a bécsi koncertre, pedig hamarabb regisztrált, mint én. Nem is értettem. Elméletileg “érkezési” sorrendben adták őket.

Az internet sem segített. A TikTokot elárasztották az olyan videók, amelyekben úgy sikerült a rajongóknak jegyet szerezni, hogy hat gépről, négy iPadről és két telefonról nyitották meg egyszerre a jegyrendszert, és álltak párhuzamosan sorba. Bíztató jövő, ugye? 

Végül a második lehetőséget választottam. Szépen meglátogattuk a Belvedere parkját, majd a mellette lévő botanikus kertet, miközben én egyáltalán nem tudtam figyelni. Az összes gondolatom az előttem álló Great War körül forgott. 

11.30 környékén kerestünk egy jó kis árnyékos padot, ami előreláthatóan jóideig táborunkként szolgál. iPad elő, telefon elő.

A következő taktikát alkalmaztam. Én a második koncertre álltam sorba, mialatt a férjem a harmadikra próbált bejutni. Az egyéni kódot vágólapra helyeztem, hogy majd csak be kelljen illeszteni, ha arra kerül a sor. A telefonon bekészítettem az e-mailt a biztonság kedvéért, ha az iPad elfelejtené a kódot, a fizetési adataimat, hogy ki tudjam nézni, ha esetlegesen nem lehetne Apple Pay-jel fizetni és a Google fordítót. Bár az angol nyelvet állítottam be az oldalon, nem tudhattam, hogy ténylegesen minden angolul lesz-e vagy németül. 

Kellett a két eszköz. Semmiféleképpen nem kattinthattál el mialatt arra vártál, hogy bejuss a jegyvásárlási rendszerbe, még csak másik oldalt sem nyithattál meg, nem lapozhattál az alkalmazások között. Ha így teszel, elveszíted a sorban szerzett helyedet, és kezdődhet az egész elölről.

Percekkel a hivatalos nyitás előtt beléptünk a kiválasztott napra, és vártunk. Én nem tudom, hogy konkrétan mennyivel korábban kellett volna a linkre kattintani ahhoz, hogy én legyek az első a sorban. Nem én voltam. 

Az óra 12.00-ra váltott. Az Éhezők viadala Taylor’s Version kezdetét vette.

Rögtön be kellett írnod a kódot, anélkül még csak a várószobába sem engedett be. Milyen jó, hogy vágólapra helyeztem, két kattintás, és már a sorban is álltam. Ilyen esetekben különösen számít a gyorsaság.

Az oldal automatikusan refresh-elte magát, nem kellett attól tartani, hogy beragad. Mégis a percek óráknak tűntek, amíg arra vártam, hogy frissüljön, és a kis emberke, aki engem szimbolizált minimálisat is előrébb mozduljon a sorban. 

Szerencsére nem írta, hogy hanyadik vagyok, különben szívrohamot kaptam volna, ha tudom, én vagyok a 265 432-ik, aki jegyet akar venni. Próbáltam mély levegőket szívni, és megnyugtatni a Look What You Made Me Do ritmusára föl-le ugráló idegeimet, de lelki szemeim előtt azok a videók lebegtek, ahol a kedves delikvens már nem kapott jegyet, mire sorra került. 

Alig vettem le a szemem az iPadem kijelzőjéről, pedig lett volna körülöttem mit nézni. Égbe magasodó, árnyékot nyújtó fák, gondosan rendben tartott gyep, különlegesebbnél különlegesebb növényzet. Csak néha sétált el előttünk egy-két ember, amiért külön hálás voltam a 36 fokos forróságnak és a deles időpontnak. Így legalább gond nélkül tudtam koncentrálni. 

Alig szóltam a férjemhez. Inkább magamban szorongtam. Tudtam, ha kinyitom a szám, csak az aggodalom ömlik ki belőle, és lássuk be, hiába a legmegértőbb ember a világon, még csak a közelébe sem járhatott annak az őrületnek, ami levendula ködként ereszkedett rám.

Érdekes volt megfigyelni, hogy a két időpont közül melyik a népszerűbb. A férjem sokkal gyorsabban haladt a sorban, mint én. Bele se merek gondolni, az első időpontra mekkora érdeklődés lehetett. 

Hamarabb került sorra, mint én. A csíknak a háromnegyedénél járhattam, amikor végre megpillantotta a jegykategóriákat. 

A megkönnyebbülés és a szorongás vegyes hulláma járt át. 

Megkönnyebbültem, mert végre bejutottunk. Megkönnyebbültem, mert végre fogalmat kaptam a jegyárakról.

Ugyanakkor szorongtam, mert halvány fogalmam sem volt arról, meddig lehetünk bent a jegyvásárló felületben, mielőtt kitessékel a rendszer. És szorongtam, mert nem volt stadiontérkép. 

Hogy az égbe válasszam ki, milyen jegyet szeretnék, ha nem látom a helyeket? Ha nem tudom hol helyezkedik el a színpad? Ha nem tudom, hogy a szektorok neve pontosan mit takar? 

Akárhogyan is kerestük nem találtunk se gombot, se fület, amire kattintva elő lehetett volna hozni a stadion alaprajzát a színpadképpel. 

Telefon elő. Google barátunk segítségével próbáltam bármilyen használható szektor beosztásos képet keresni az Ernst Happel Stadionról. A jegyárakat is próbáltam csekkolni, az egyes euró összegek mostani forint árfolyamon mit is jelentenek. 

Ahhoz képest teljesen okék voltak az árak. A rémhíreknek köszönhetően sokkal, de sokkal rosszabbra számítottam. A budapesti Red Hot Chili Peppers koncertre a legolcsóbb kategória is drágább volt az itteniek bizonyos százalékánál.

Ekkor én is bejutottam. 

Óriási káosz a fejemben. Most mit tegyek? Melyik koncertet válasszam? A férjem még mindig vásárolhat? Azok a jegyek már közben elfogytak, mialatt mi próbáltuk kitalálni, hogy ár-érték arányban melyik kategóra a legjobb? 

Pánik. Pánik. Pánik.

Ami biztos volt, mire én sorra kerültem, a második show legolcsóbb jegyeit már elvitték. Az állókat és az ülőket is.

Nem baj, én úgysem akartam állni. Megtapasztaltam milyen a Szigeten egy nagykoncert, és még egy olyan tömegnyomort nem akartam. Pici vagyok, simán eltaposnak, plusz nem is látnék semmit az előttem állóktól. 

Döntésképtelenségemet a férjem törte meg. 

Valószínűleg azért választotta a második napot, hogy a fizetés gördülékenyebben menjen, hiszen azt az én eszközömről kellett indítani, és amúgy is én fizettem. 

Márcsak a jegykategória maradt hátra. 

Látatlanban kiválasztottam egyet, ami jónak ígérkezett, és azzal kecsegtetett, talán nem helyezkedik el annyira rossz helyen. 

Ekkor még mindig nem írta, pontosan hol is fogok helyet foglalni. Sem a blokkot, sem a sort, csakis a szektort. 

A tovább gombra kattintottam. Ezen a ponton még egyszer meg kellett adnom az egyéni kódomat. Addig nem tudtam megvásárolni a kiválasztott jegyeket, amíg ezt be nem írtam, a rendszer pedig nem ellenőrizte.

Csakis ezután írta ki, hogy pontosan hol fogok ülni, de ez annyit ért, mint halottnak a csók. Ekkor már nem álltam neki guglizni. Szorított az idő. Abban a pillanatban, hogy rányomtam a kiválasztott jegyekre, elkezdett visszaszámolni. Nagyjából 8 percem lehetett leütni a vásárlást. 

Megvásárolja a kívánt jegyeket? 

Igen!

Két kattintás, arcbeolvasás, pipa és már kaptam is az e-mailt a sikeres jegyvételről. 

Hosszú, nagyon hosszú percekig ültem mereven és próbáltam feldolgozni, megcsináltam. Alig 18 perc alatt jegyet szereztem az Eras Tourra. Bécsben, a Bécsi Egyetem botanikus kertjében ücsörögve, a bécsi koncertre.

Mégiscsak rólam volt szó, rögtön kétségeim támadtak. Biztosan jó napot választottunk? Biztosan jó szektort? Biztos nem volt térkép? Mi van ha én szúrtam el, és konkrétan ki lehetett volna választani az ülőhelyemet? Ha a pániktól benéztem?

Szabályszerűen le kellett nyugtatnom magam, és a férjemnek is közbe kellett avatkoznia.

Végül az agyam is feldolgozta, túléltem a Great Wart. Igaz, hogy egy év múlva, de megyek az Eras Tourra. 

Ugrálás, sikongatás, féktelen boldogság. 

Kit érdekel, hogy hülyének néznek az emberek, akik betérnek a botanikus kertbe? Nem tudok lenyugodni, mert megyek az Eras Tourra.

De biztos, nem volt alaprajz? 

Á, nem volt.

Biztos?