Anyukámmal minden évben ellátogatunk a fővárosi karácsonyi vásárba. A Vörösmarty térre, és ha időnk engedi, akkor a Bazilikánál lévőbe is. Azóta tart ez a hagyomány, hogy az érettségi után Budapestre költöztem tanulni.

Az évek során maximum két alkalom maradt ki egy, amikor sehogyan sem sikerült összeegyeztetnünk a szabad napjainkat, illetve a covidos időszak. Bár a pandémia idején is felutaztak apukámmal, hogy sétáljunk egyet az Andrássy úton a karácsonyi fényekben, ha már mást nem is lehetett csinálni.

Idén eggyel növeltem a tétet, és elmentünk néhány napra Bécsbe karácsonyi vásározni. Nekem mindenképpen kellett a levegő változás, meg persze a hangolódás, ráadásul mindig is vágytam az év ezen szakába oda. Rutinos látogatója vagyok a városnak, életem során az összes külföldi utazásom közül itt jártam a legtöbbször, simán neki vágtam volna a kirándulásnak anyukámmal egymagam, de kellett az erősítés, plusz az időpontokkal is variált, így végül a férjem és apukám is velünk jött. Igazi kis családi kiruccanás lett belőle.

Anyukám nem egy könnyű eset, ráadásul külföldről volt szó, tudtam, extra türelem kell majd hozzá.

Legalább egy héten át készítettem a szüleimet, hogy a szállásról a vonatállomásra vissza nekik kettőjüknek egyedül kell majd eljutniuk. A szüleimnek korábban haza kellett mennie, mert apukámnak már kedden este dolgoznia kellett, nekünk a férjemmel csak másnap, így a szüleim egy aznap reggeli vonattal visszautaztak Peste, hogy még időben hazaérjenek, mi pedig egy délutánival mentünk.

A kiruccanásunk két napja alatt mást sem hallgattam anyukámtól, csak hogy ők el fognak tévedni a pályaudvarra menet. Pedig a szállás felé villamosozva is bizonyítottam, gyerekjáték az útvonal.

Erősen presszionált, kísérjük ki őket, amikor pedig az utolsó vacsorán megvitattuk a férjemmel az esetet, és arra jutottunk, tulajdonképpen kimehetünk velük, mivel a vásárok hétköznap tizenegy és délnél előbb nem nyitnak, lesz időnk megjárni az állomást oda-vissza, összepakolni és még ki is jelentkezni a szállásról, akkor ártatlanul előadta anyukám, nem kell velük mennünk, odatalálnak ők egyedül is.

Szerettem volna kihasználni az ajándékba kapott extra időt, amit a férjemmel kettesben tölthettünk. A vonathoz kísérésük legalább másfél órát vett volna el, ráadásul csak fel kellett szállni a villamosra, a vonatállomásnál meg le, nem túl bonyolult. Nem lehet eltévedni.

Alábecsültem a szüleimet.

A villamos megállója közvetlenül a szálloda szomszédságában feküdt, néhány perc sétára egyenesen. Ez nem okozott problémát, a két nap alatt annyit fordultunk meg itt, hogy maguktól is idetaláltak volna. A lelkükre kötöttem, hányas számú villamosra kell szállni és mi a pályaudvar neve. Ezen a vonalon csupán két járat közlekedett, így ötven százalék eséllyel jóra ültek volna fel. Mivel végül velük mentünk nem kellett erre figyelniük.

A harmadik megállónál anyukám megkérdezte, most szállunk, ugye?

Visszakérdeztem. Az állomásnak Hauptbahnhof a neve?

Nem, de ez a harmadik megálló, és a harmadiknál kell. Apukád ezt mondta.

Simán leszállt volna rossz helyen magával rángatva apukámat is, mert egy számhoz ragaszkodott, amit tegnap este tőle hallott, a megálló nevével egyáltalán nem foglalkozott. Még csak a vonatállomás közelében sem voltunk. 

Mondjuk apukám is ludas, mert hasraütve mondott egy számot, nem nézte meg, ténylegesen mennyit kell menni.

Megérkeztünk ahhoz az állomáshoz, ahol ténylegesen el kellett hagyni a villamost. Itt rossz irányba fordultak volna annak ellenére, hogy mindent gyönyörűen kiírtak és feltűntettek. Kis piktogramok mutatták az utat, merre menj a vonathoz. Tényleg nagy komplexum, a föld alatt több száz métert kell gyalogolni, de ha figyelsz, könnyen megtalálsz mindent.

Elértünk a menetrendet mutató óriás kijelzőkhöz, ahol bal oldalon az induló, jobb oldalon pedig az érkező járatokat lehetett olvasni.

Apukám megszólalt, hogy a pesti vonat már befutott.

Az induló járatokat nézd, ne az érkezőket.

Ja, akkor még nincs bent.

Mamma mia! Simán rossz peronra mentek volna, ha nem figyelmeztetem őket.

Olyan korán érkeztünk, hogy még ki sem írták hova érkezik a szerelvényük. Jópár percet várni kellett, mire egyáltalán megjelent a tábla alján. Tízes vágány C-től E-ig. Újra elindultunk.

A vágányszám értelmezése sem ment volna nekik. A tízest még megtalálták volna, de nem jutottak volna el arra a következtetésre, hogy azon belül betűkkel is el vannak látva, és azért kell a megadott szakaszhoz állni, mert lecsatolják a többi vagont. Ezt még megértem, nálunk nem így működik a rendszer, először tényleg furcsa. De anyukám más logika alapján akarta keresni a megadott betűket, ezt ő maga ismerte el.

Végre eljutottunk a megfelelő peronra, a mozgólépcsőt hagytuk el, amikor begördült egy vonat, oldalán Budapest felirattal. A szüleim sietni kezdtek. Keresték a vagon számát, ahova szólt az ülőhelyük.

Megálltam egy pillanatra. Jobban megvizsgáltam a vonat oldalára kiírt információkat. Járatszám, úti cél, megállók.

Fel ne szálljatok, mert ez még az előző vonat. Kiáltottam nekik, pedig már szinte az ajtóban álltak úgy, hogy nem is találták a saját kocsijukat.

Majdnem egy órát késett a korábbi Budapestre tartó Railjet. A táblán ki is írták, csak nem néztem a peront, mert minek, plusz a hangosba is bemondták, ezért csekkoltam a szerelvény oldalára írtakat.

Ha valaki veszi a fáradtságot és elolvassa, ahogyan én tettem, akkor még a vak is látja, hogy a menetszám nem egyezik a szüleim jegyén szerepeltekkel.

Csak hát ők nem hasonlították össze.

Képesek lettek volna anélkül felszállni az első bejövő random expresszre, hogy ellenőrzik az adatokat. Mégis mikor jöttek volna rá, hogy másik vonaton utaznak, Hegyeshalmon?

Ez csak azért lett volna ciki, mert a jegyük kizárólag a megadott járatra volt érvényes. Teljesen mindegy, hogy sokkal későbbire vagy korábbira szállnak, újra jegyet kellett volna venniük. És az adventi időszakról beszélünk. Nekünk is csak azért sikerült olcsón szereznünk, mert több, mint egy hónappal korábban megvásároltam oda-vissza a jegyeket.

Ekkor már picit ideges lettem.

Valahogy nem igazán akartam elhinni, hogy ennyire bénák legyenek. Fel se jutottak volna a vonatra, ha mi nem megyünk ki velük. Már az első akadálynál elvéreztek volna.

Nem mondom, hogy nem szidtam meg őket, amiért gondolkodás nélkül fel akartak pattanni a Railjetre.

Anyukám viccesen megjegyezte, milyen jó, hogy mégis elkísértük őket. Én inkább csak hallgattam. Lenyeltem, ami kikívánkozott belőlem.

Még megörökítettük a közös kirándulásunk utolsó pillanatát, aztán apukám közölte, hogy nyugodtan menjünk, innen már rendben lesz minden.

Vonakodtam.

Nem hittem neki.

A megfelelő pályaudvaron álltak, a megfelelő peronon, a megfelelő szektorban, mégis mi baj lehet?

Az elmúlt húsz perc mindenről meggyőzött, csak arról nem, hogy rendben feljutnak a megfelelő expresszre. Valahogy nem akaródzott indulnom.

Apukám is győzködött. Anyukám is győzködött. Én is győzködtem magamat.

Közben múltak a másodpercek, amik percekké dagadtak. A ketten csatangolunk a férjemmel a városban és mindenhova ellátogatunk, ahova a szüleim bioritmusa miatt nem sikerült idősáv egyre csökkent.

Aggódva, de végül otthagytuk őket. A lelkükre kötöttem, írjanak, ha felszálltak a vonatra. Írjanak, ha elindultak a vonattal. Írjanak, ha beértek a Keletibe. Írjanak, ha eljutottak a Nyugatiba és felszálltak a másik vonatra, ami elviszi őket a szülővárosomba. De még akkor is írjanak, ha a hazaértek.

A mozgólépcső fele tartva megálltunk a férjemmel az egyik digitális táblánál. Azon konkrétan szerepelt a szüleim Railjet Xpressének a rajza a pontos kocsibeosztással. Tudtam hova szól a jegyük, gyorsan megkerestem rajta és megállapítottam, a D szektorban kell majd felszállniuk. Körülbelül ott is álltak.

Már nem fordultam vissza, messze voltam tőlük. Inkább fölhívtam őket Messengeren keresztül és megosztottam velük az információt. Továbbra is hangsúlyoztam, ne mozduljanak onnan, ahol éppen állnak.

Megköszönték a tájékoztatást, miközben azon értetlenkedtek miért rágok mindent a szájukba. Nem értették miért izgulok ennyire. Hiszen eddig is olyan jól ment minden.

Nem mondom, hogy a következő egy órát nem parázással töltöttem.

Írt nekem bármelyikük is, amikor felszálltak a vonatra?

Nem.

A férjem kapott anyukámtól egy üzenetet, hogy a járatuk ötvenhárom perc késéssel indul. Vajon ez az előző késése miatt lehet?

Először is, a férjemnek ezt honnan a gyöszből kellene tudnia. Másodszor pedig, vajon ez azt jelenti, hogy már fent ülnek a vonaton?

Külön írnom kellett nekik, hogy választ kapjak erre a kérdésre.

Egyikük sem írt, amikor elindultak.

Egyikük sem írt, amikor megérkeztek Budapestre.

Egyikük sem írt, amikor sikeresen átszálltak a másik vonatra.

De még akkor sem írtak, amikor átlépték a lakásuk küszöbét.

Bezzeg azzal kapcsolatban sikerült anyukámnak üzenetet küldeni, hogy mi otthon vagyunk-e már.

Teljes csodának tudom be, hogy további intermezzo nélkül, rendben hazaértek.