Szeptember 1-én nosztalgikus hangulatba kerültem. Persze ennek nem az iskolakezdéshez volt köze, hanem a Harry Potterhez.

Minden évben összegyűlnek a valóságban szeptember 1-én a londoni King’s Cross pályaudvaron a varázstalan emberek, hogy megünnepeljék a 11.00-kor Roxmortsba induló vonatot. Ez a Back To Hogwarts Day, vagyis a Vissza a Roxfortba nap. 

Fanatikus rajongó vagyok, ez a történet különleges szerepet tölt be az életemben, nemcsak a gyerekkoromat határozta meg, hanem a felnőtt hétköznapjaimat is. Harry Potter az én múltam, jelenem, jövőm.  

Mindig sajnáltam, hogy semmilyen Harry Potteres eseményen nem tudtam részt venni. Nálunk nem nagyon szerveztek ilyeneket, bár az ötödik könyv megjelenésétől kezdve éjféli sorbaállásos, könyvátvevős happeningek voltak a fővárosban, de mivel vidéken éltem, egyre sem jutottam el.

Felnőttként hallottam először a Back To Hogwarts napról, ez egy újabb tétel lett azon a listán, amit arról vezettem, miért sajnálom, hogy nem Nagy-Britanniában születtem. Nem gondoltam, hogy valaha is lesz alkalmam élőben részt venni ezen a varázslatos programon. 

Tavaly pont úgy jött ki a matek, vagy mondhatnám úgy is, számmisztika, hogy augusztus végén néhány napra Londonba látogattam, és hát a szeptember elseje is bele esett ebbe az időszakba.

Nem volt kérdés, aznap én magam is ott leszek a King’s Cross pályaudvaron. 

Az érzelmi hullámvasút ott kezdődött, amikor megláttam a vonatmenetrendek között kiírva a Roxfort Expressz indulását. Rendesen, mintha igazi vonat lenne, indulás helye, időpont, célállomás. 

Lépni nem lehetett a mugliktól (magamat is beleértbe), de ez azért töltött el fantasztikus érzéssel, mert bármerre néztem, olyan emberek vettek körül, akik ugyanazért rajongtak, amiért én. Nem éreztem különcnek, furának magamat, amiért még mindig annyira ebben a világban élek, mint tizenegy évesen. 

Akár Cosplay versenyt is hirdethettek volna, hiszen akadtak, akik elég hitelesen beöltöztek egy-egy szereplőnek. Találkoztam Molly Weasley-vel, Rita Vitrollal, Bellatrix Lestrange-dzsel és a Kóbor Grimbusz kalauzával is. Hozzájuk képest én a kis Luna szemüvegemben, hollóhátas sálamban és Hermione vibe-ommal eltörpültem mellettük. 

Elsajátítottam a helyes párbajozás fortélyait, maga Paul Harris oktatott személyesen, aki kidolgozta a varázspálca párbajozás fizikai nyelvezetét, sőt abba a kivételes helyzetbe kerültem, hogy a segédje lehettem, pedig még szerencselét sem ittam. 

Halálfalók társaságába keveredtem, majd megküzdöttem eggyel. Esélye sem volt ellenem. 

Pálcát emelve visszaszámoltam a többi Roxfortba vágyó, titkon örökké a roxforti levelet váró potterheadekkel a vonat indulását megelőzően. Megkönnyeztem, amikor felcsendült a Hedwig’s Theme, majd egy kicsit összetörtem, amikor 11 után a valóság bekopogtatott, hiszen az egész csak fikció. De hogy lehet az, ami ennyi embert megmozgat?

Valós filmszínésznek éreztem magam, amikor greenbox előtt, kellék utazóládával én is a Roxfort Expresszen utaztam. Még arra is akadt lehetőség, hogy a Teszlek Süveg legó változata beosszon egy házba. Ahogy leültem alá, szinte hallottam, ahogy a hollóhát szót mormolja. 

Belepillanthattam az Elátkozott gyermek színdarabba, amire a magas jegyárak miatt eddig nem volt és talán soha nem is lesz lehetőségem. A színészek egy csoportja előadta a darabban szereplő Varázspálca Tánc című koreográfiát autentikus jelmezben, kellékekkel. Egy adott ponton a közönséget is bevonták. 

Új varázslókat és boszorkányokat ismertem meg, egy gyönyörű, indiai anyukát és hollóhátas Harry Potterre megszólalásig hasonlító kisfiát, de kapcsolatba kerültem az egyik brit potter infliuenszerrel is, akit elég régóta követek a neten. 

Még egy pálcával is gazdagabb lettem, amit azért kaptam, mert közreműködtem Paul Harris bemutatójában. 

Hát idén mindez kimaradt. 

Dolgoznom kellett, és ez picit lehangolt. Próbáltam ellene tenni, úgyhogy csak azért is Harry Potteres szerelésben nyomtam végig a napot. Nem foglalkoztam vele, ki mit gondol, megnéznek-e az utcán vagy sem. Számomra fontos volt, hogy kifejezzem, ehhez a közösséghez tartozom, és hogy megünnepeljem a magam módján ezt a napot. 

Napközben, fejben listát készítettem arról, mit vinnék magammal a Roxfortba. 

Először is, kell egy utazóláda. 

Aztán a Roxfort Expresszre szóló jegyem, anélkül nem jutok el az iskolába.

A hollóhátas sálam.

Penna.

Tankönyvek: Bájitaltan haladóknak, A mágia története, A defenzív mágia elmélete.

A láthatatlanná tévő sálam, ha véletlenül úgy hozná a helyzet.

A Tekergők Térképe, de a papíralapú uncsi, legyen a sál változat.

A nefeleddgömböm. Valljuk be őszintén, mindenki elfelejt valamit.

Egy étcsokoládés csokibéka, hiszen kell a cukor, ráadásul jól jön, ha megéhezem vacsora előtt.

Mindenízű Drazsé, kihagyhatatlan, és Ron kedvence.

A Luna Lovegoodos szemüvegem, anélkül el nem indulok sehova. Állandó kiegészítője a szettemnek.

Az időnyerős fülbevalóm. Elegáns, praktikus, a hosszú hajam pedig elrejti a kíváncsi szemek elől.

A hollóhát klubhelyiségének kulcsa. Tudom, hogy rejtvény fejtéssel kell bejutni, nem is okoz gondot, imádom ezeket, de nem árt ha mindig van egy B megoldás.

Varázspálca…