Nem akarnak dolgozni az emberek. 

A nyáron a szabadidőmben részt vettem egy projektben. Egynapos elfoglaltságot jelentett, de segítenem kellett az előkészítésben. A szervezés egy részét én intéztem, mert olyanok is dolgoztak benne, akiket én ismertem, ráadásul helyszín ügyileg is hazai pályán mozogtam. 

Mégis leginkább azért kaptam a pénzt, hogy azon a bizonyos napon elmenjek, letoljam, amit kell, aztán kész, vége. 

A projekt kisfőnöke, egy nő, az eseményt követően mondta nekem, hogy majd készíteni fog egy listát, amit át kellene néznem, hogy biztosan nem felejtettek-e ki senkit, aki ebben a cuccban dolgozott.  

Mondtam, persze. 

Belül még örültem is, mert a legutóbbi alkalommal, amikor hasonló eseményben működtem közre, ezt a listát nekem kellett megcsinálnom. 

A projekt egy napot igényelt, a végtermék mégis később jött ki. Hónapokkal később. 

Az egész nyaramat nyugalomban töltöttem, hiszen elvégeztem, amit rám bíztak, ráadásul elég frenetikusan. 

Augusztus elején, azon a héten, amikor csütörtök reggel utaztam Bécsbe az Eras Tourra, érkezett egy e-mail a projekt kisfőnökétől, amibe rajtam kívül a projekt főmenedzsere, meg egy másik szervezőcsaj került becsatolásra. Az állt benne, hogy legyünk oly kedvesek és szedjük össze, hogy ki mindenki vett részt ebben a munkafolyamatban. 

Abszolút felhúztam magam. De olyannyira, hogy a vörös posztón kívül semmi mást nem láttam. Mintha skarlát filtert húztak volna a szememre. Bíborban játszott a teljes kávézó, ahol éppen akkor tartózkodtam, amikor az e-mailt elolvastam. Bíborban játszott az emberekkel teli beton, miközben hazafele sétáltam, bíborban játszott a szövegszerkesztő is, amikor otthon felnyitottam a gépet és megnyitottam egy új dokumentumot. 

Bedühödtem, mert a lista készítése nem az én feladatom lett volna. Ez a nő nem az első alkalommal játszotta el velem, hogy átdobta rám a majmát, amivel neki kellett volna megküzdenie. 

És bedühödtem, mert tulajdonképpen az összes információnak a birtokában volt, csupán meg kellett volna nyitnia egy dokumentumot. A projekt aktuális napja előtt ki kellett küldeni egy menetrendet, az összes érintett nevével és e-mail címével. Ezt a doksit ő is megkapta. Ráadásul a háttérből segédkeztek olyan emberek is, akiket kizárólag ő ismert, akiknek azon a bizonyos napon nem kellet megjelenniük. Szóval többet tudott, mint én, mert tudta azt is, amit nekem kellett, de olyat is, amit nekem nem kellett. 

Megmondtam neki, hogy hagyjon békén és végezze el a munkáját? Dehogy mondtam. Ilyeneket nem lehet csak úgy beközölni olyanokkal, akikkel életedben először létesítesz munkakapcsolatot és érzed, hogy ha megtennéd, még neki állna följebb. Főleg, ha máskor is szeretnél hasonló eseményen részt venni, persze nem vele, mert a hátadon feláll a szőr tőle, viszont elég kapcsolattal rendelkezik, hogy beajánljon máshova vagy örökre elvágja a lehetőségeidet. 

Lenyeltem a büszkeségemet, és a bika módból próbáltam átkapcsolni birka üzemmódra. 

Körülbelül három percembe tellett elkészíteni a listát barátomnak, Ctrl C-Ctrl V-nek köszönhetően. Majd szintén plusz három percet áldoztam arra, hogy a csatolmány mellé egy szép válasz e-mailt is megfogalmazzak, amiben határozottan leszögeztem, én ezeknek az információknak vagyok a birtokában, akadnak kérdéseim, amiket a listában feltűntettem, és hogy mindenki egészítse ki, amivel szeretné. Hálálkodó visszajelzést kaptam, aztán síri csend. Egészen a múlt hétig, amikor is az üzenetek újra záporozni kezdtek. 

A projektvezetője Messengeren írt nekünk, hogy kéne neki a végleges lista. Egyáltalán nem reagáltam rá, hagytam, hogy a nővel beszélgessen. Már elvégeztem, amit nekem kellett, sőt még többet is. 

Felszaladt a szemöldököm, amikor olvastam a nő sokadik válaszát, hogy a doksi ott van e-mailben, amit a projektvezető is megkapott, mivel augusztus elején a válasz mindenki gombra kattintásomnak köszönhetően hozzá is megérkezett.

Az általam küldött dokumentumról beszéltek. 

Magyarul senki nem nyúlt hozzá, mivel abba a levelezésbe azóta sem érkezett új üzenet, legalábbis én nem láttam. 

Csináljátok csak, gondoltam. 

A helyzet tovább kulminálódott a héten. 

A következő fázisban kaptunk egy képet a tervezett végleges lista kinézetéről ellenőrzés céljából, amit egy grafikus készített.

Alapból a grafikusnak is akadtak megjegyzései, amiket a képen fel is tűntetett. Amikor megláttam, konkrétan felhördültem.

Az egyik ember neve mögött ott szerepelt a kérdőjel, amit én írtam oda.

Egy másiknak hiányzott a vezetékneve, mert nem tudtam, de nem is kellett.

Az én státuszomnál szerepelt egy másik név is, aki nem is dolgozott a projektben, ráadásul a titulus feltüntetésnél sem sikerült konszenzusra jutni helyesírásilag. Az ismeretlennél külön szerepelt, nálam meg egyben, mivel alapból egybe kell írni, és én úgy is írtam. 

Az egyik pozíció mögötti rubrika üresen állt, mivel soha nem közölték velem az illető nevét, így üresen hagytam. 

Képesek voltak ugyanazt a változatot tovább küldeni a grafikusnak, minden kiegészítés nélkül, amit én készítettem egy hónappal ezelőtt. Senki nem nyúlt bele. Senki nem töltötte ki a vakfoltokat, senki nem javította ki az esetleges hibákat, senki nem tette hozzá, amit még kellett. 

Mégis mit csinált, akkor eddig az a nő azt leszámítva, hogy kiadta a feladatot? Semmit. Más, fontosabb projektekkel foglalkozott. Pedig neki is el kellett volna végeznie a munka ráeső részét. 

De ezek szerint a grafikustól beérkezett változatot maga a projektvezető sem ellenőrizte. Minden csekkolás nélkül dobta tovább nekünk, különben feltűnt volna neki a pozíciómnál szereplő vadidegen neve.

Elsőként reagáltam a képre, pedig jópár óra eltelt mire odajutottam. Ugyanazokat megírtam hármunk közös levelezésébe, amiket anno az e-mailben is, burkoltan célozva arra, hogy ezt egyszer már megtettem, ráadásul a helyesírási hibára és ismeretlen emberre is felhívtam a figyelmet. 

Kiderült, hogy a grafikus egy meglévő mintába dolgozott, véletlenül benne maradt egy név, aminek nem kellett volna. Megesik az ilyen. 

A projekt kisfőnöknője jócskán utánam vette fel a beszélgetés fonalát. Beleszólt abba, hogy milyen sorrendben kellene lennie az embereknek, és hogy kik kerüljenek még feltűntetésre. 

Most végezte el azt a feladatot, amit korábban kellett volna. Egy egész hónap állt a rendelkezésre.

Precizitást és határidőket csak másoktól várunk el, magunktól nem?

A projektvezető továbbította az infókat a grafikusnak, majd a javítást követően a második ellenőrző kör következett. 

Tulajdonképpen nekem nem is kellett volna megnyitnom a képet. Nem is kellett volna megnéznem, de jófej módon átolvastam. Megint kiszúrtam egy helyesírási hibát. 

Óvatosan megjegyeztem a közös chatünkben, hogy szerintem az egyik névnél hiányzik egy ékezet, mivel xyné Pompas valaki szerepelt. Pompás szó létezik a magyar nyelvben, pompas viszont nem. Bár manapság egyáltalán nem lehet tudni. 

A projektvezető velem értett egyet, majd félreértelmezte, amit még írtam és azt hitte én fogok a Pompás ügy végére járni, márpedig ezt az embert a kisfőnöknő hozta be, még csak nem is hallottam soha előtte a nevét. 

A projektvezető folyamatosan bombázott az üzeneteivel. 

Kiderült már, hogy kell írni? Le akarja adni a végleges változatot. 

Én a kisujjamat sem mozdítottam. Majd válaszol a nő. 

Kiderült, hogy természetesen Pompás. 

Telefonon pötyögte a nevét és a gyorsaság kedvéért nem figyelt az ékezetekre. 

Először is, ez egy féligazság, mivel az általa leadott nevek egy részénél sikerült ékezetet írni. Másodszor, ha tudod, hogy fontos, hogy pontosan legyen írva, mivel a végleges leadást követően nem lehet módosítani, ha pedig hibásan kerül ki mindenhova, az elég ciki, akkor nem kéne venni a fáradtságot, hogy többször leellenőrizve precízen begépelve küld el a neveket? 

Vagy ha éppen más dologba vagy benne és egyszerre kéne tíz párhuzamos feladatot intézned, akkor mondd azt, hogy bocsi, de nem érek rá, néhány óra múlva megírom, amikor kizárólag erre tudok koncentrálni. 

Az én világomban ennek kellene történnie. 

Arról nem is beszélve, hogy az utolsó utáni pillanatban kapkodva egészítette ki a listát, amire elég sok idő állt a rendelkezésére. 

Mi ebből a tanulság? Hogy senki nem akar dolgozni, és mindig az a biztos, amit én magam végzek el. Kár, hogy nem tehetem meg, hogy olyan projektjeim legyenek, amiben kizárólag magamra számíthatok. Vagyis megtehetem, de abból nem tudok megélni. 

Úgyhogy mély levegő, pókerarc. 

Belül meg levonom a saját következtetéseimet.

Nem kell másoknak tudniuk, mit gondolok valójában.