A nászutamon jártam először és utoljára Disneylandban. Nem kifejezetten ez motivált, amikor Párizsra esett a választásunk, de ha már amúgy is ott voltunk, kihagyhatatlannak tűnt, hiszen mikor lesz még egyszer alkalmunk eljutni Disneylandbe.

P barátnőmnek köszönhetően, aki akkor éppen Párizsban élt, olyan belépőt vettünk, amivel nemcsak, hogy a Disneyland Parkba, és a Walt Disney Studió Parkba is bebocsátást nyertünk, de kaptunk még egy extra órát is. A nyitást megelőzően már egy órával korábban bemehettünk.

Ennek eredményeként annyira korán keltünk, hogy a reggelit a hotelban még nem szolgálták fel, és kávét is csak a lobbiban található automatából tudtunk szerezni. A piktogramokból, google fordítót használva próbáltuk megfejteni, melyik milyen kávé típust takarhat, hiszen minden franciául volt. Rányomtunk a tejeskávéra, de szinte csak fekete lötty jött. Ez már a második eset, amikor a mi fogalmunk nem egyezett a franciák fogalmával. 

A szálláson nem svédasztalos reggelit szolgáltak fel, hanem kiporciózott pékárukból összeállított kosarat, amihez mindig járt meleg ital is. Ezt mi határozhattunk meg. Az első napon cappuccinót rendeltünk, azt a szót felismertük a felsorolt opciók közül, és hát a világ minden táján ugyanazt jeleneti. Forró kávé valamennyi tejhabbal. Hát a franciáknál nem. Kaptunk egy édes, habos löttyöt, amiről nem tudtuk eldönteni, kakaó vagy kávé. Ez önmagában nem jelentett volna problémát, ha fogyaszthatnék cukrot. Csakhogy nem.

Se finomítottat, se gyümölcsöt, se nádat, se kókuszvirágból készültet, szukralózt meg pláne nem. Bár ez utóbbi édesítőnek számít, valójában pontosan úgy viselkedik, mint a finomított cukor. 

Álltam az automatánál, kezemben a tejnélküli folyadékkal, és azon lamentáltam, mi legyen. Képtelen vagyok feketén inni a kávét, mindenképpen kell hozzá tej. Régebben sokkal többet tettem a hosszúkávémba, mára már egészen leredukálódott kábé ugyanannyira, mint amennyi a fekete benne. Mondjuk eléggé függ a kávé ízvilágától, a testességétől és a főzés típusától is. 

Belebámultam a műanyag poharamba, a forróságtól áthevült alja égette az ujjamat. Kiönteni nem fogom. Mély levegőt vettem, majd leküldtem az ében folyadékot a torkomon. Borzasztó volt. 

Persze ettem is rá valamit, és látszólag ez így jónak tűnt. 

Gond nélkül eljutottunk Disneylandbe. Csodálatosan kitáblázták az odavezető utat, bár idegenvezetőnk is akadt P személyében. Szépen kivártuk a kis sorunkat, megvettük a jegyünket, majd indulhatott az ereszd el a hajam. 

Soha életemben nem jártam még vidámparkban. Nem ültem hullámvasúton, körhintán is csak a lightos változaton gyerekként. 

Bevezetésképpen egy Toy Storys attrakcióval kezdtünk, ami iszonyatosan szórakoztató volt. A Buzz Lightyear Laser Blasben, Buzznak kellett segítenünk megállítani Zurgot úgy, hogy lézerrel Zurg jeleket kellett kilőne, miközben egy úrhajóban ültünk, ami haladt előre, viszont bizonyos mértékig nekünk kellett irányítani. Szerencsére nem én kormányoztam. Ha nekem kellett volna meghatároznom a forgás irányt, akkor tuti nem tudtam volna a játékra figyelni. 

Kicsit feljebb csavartuk a tétet, és felültünk a Big Thunder Mountainre. Eljött az első hullámvasutazásom pillanata. 

Elég királyul jött ki, pont előttünk telt meg az előző kör, ami azt jelentette, mi fogunk legelől ülni. Hú, micsoda élmény. Az egésznek a stílusa vadnyugatosra volt véve egy kis Oroszlánkirályos beütéssel. Mintha a Grand Canyon sziklái között suhanna át a vasút, néhol bányajáratokon áthaladva. 

Elindultunk, és már az első kanyar után rosszul lettem. De úgy rendesen. Próbáltam élvezni, de szabályosan koncentrálnom kellett. Amikor már azt hittem rosszabb nem lehet, akkor elsötétedett minden. Olyan szakaszhoz értünk, ami vaksötéten vezetett át. 

Az agyam teljesen megborult. Nem láttam semmit, de haladtam előre, miközben egyhelyben ültem. A szervezetem ezt egyáltalán nem tudta összeegyeztetni. Komolyan féltem, ott hányom el magam. Hirtelen kiértünk a fényre, de a java még csak most jött. Egyik kanyar, másik kanyar, lassú felfelé menet, majd hirtelen lefele gyorsulás, kivilágított bányajárat, és végül megállt a kocsi.

Biztos a kávé az oka. Nem kellett volna éhgyomorra feketén inni, ráadásul nem is ettem rendesen, megborította a savamat. Ezzel magyaráztam. Hiszen kizárt dolog, hogy egy ennyire laza kis hullámvasúttól, ami még csak nem is annyira magas, nincsenek is benne durva csavarok, fejjel lefelé lógások, rosszul legyek. 

Praktikák elő, igyunk kólát, az megnyugtatja a gyomrot. Mehetünk is tovább. 

Irány a Lecsós ride. Azt az infót kaptuk, hogy az sokkal könnyedebb a hullámvasútnál, és iszonyat király. Nézzük meg. 

Mindegyik attrakciónál már a sorban állás is élvezetes. Az adott tematika vesz körbe, minél közelebb haladsz a célhoz, annál inkább merülsz el a mese világában. Ultra kidolgozottak, minden egyes részletre figyelnek. A Lecsó esetében Párizs utcái között bolyongva vártuk, hogy sorra kerüljünk. 

Remit vagy Emile-t formázó, nagyon aranyosra rajzolt patkány formájú kocsikba kellett beülnünk, 3D-s szemüveget is kaptunk. A Le festin dal kíséretében a párizsi épületek között megindulva, mintha én magam lettem volna az apró séf. Amikor felbukkant az egyik ház fölött Gusteau holografikus alakja, kezdetét vette a móka. 

Legalábbis azt hittem. 

Azzal nem volt probléma, amikor lassan haladtunk, de amikor beindult a történet, elvesztettem az irányítást. Mozgott a kocsi, néztük a filmet. Nem tudtam beazonosítani, hogy én haladok-e fizikailag vagy a filmnek van ilyen hatása. Ettől megborultam.  

Hányingerem lett. Legszívesebben levettem volna a szemüveget vagy becsuktam volna a szememet, de a hullámvasútból kiindulva tudtam, nem segítene. 

Levegő után kapkodtam. Próbáltam mélyeket lélegezni, de a hülye maszktól nem tudtam. A covid előírás szerint az egész Park és Stúdió területén is maszkot kellett hordani, nemcsak bent, de kint is. 

Pörgött a történet, vele együtt a gyomrom is. Melegem lett, kiszáradt a szám, az agyam nyomás alá került. 

Lehúztam a maszkot. Muszáj volt.

Azon rimánkodtam, legyen már vége. 

Próbáltam meghatározni, mikor áll a kocsi, és teremtődik meg a mozgás illúziója a film hatására, és mikor haladunk ténylegesen. Az agyam elvesztette a valóság érzését, tulajdonképpen ez okozott problémát. 

A 4D mozizás nem nekem való, aznap ez kiderült, ahogyan a vidámparkozás sem. Legalábbis azok a részek, amikért igazán mennek az emberek, nem. Azért később még bepróbálkoztunk egy Star Tourral. 

Érdekes módon azokat a 4D-s hatásokat jobban bírtam. Talán, mert ott csak oldalra és előre mozgott a szék, alapjaiban statikusan állt egy helyben, nem úgy mint a Ratatouille: A Recipe for Adventure-nél. Illetve bármikor, amikor úgy éreztem sok a kép, találtam magamnak egy fix, szilárd pontot az oldalt álló C-3PO személyében, aki nem vetített képként jelent meg. 

A múlt héten elmentem egy Dali kiállításra, ami VR élményt is kínált. Két évvel a Disney-s kirándulásom után meg mertem kockáztatni egy újabb érzékeket összezavaró élményt. Sejthettem volna, hogy nem túl jó ötlet kipróbálnom, ha alapból van egy kis problémája a kép és valóság összeegyeztetésével az agyamnak, de azt gondoltam, mivel itt egyhelyben fogok ülni, nem lesz gond. 

Ahogy azt Walt Disney elképzeli. 

Fél perc sem kellett hozzá, hogy felkavarodjon a gyomrom. 

A kisfilmet eléggé királyul összepakolták, rengeteg olyan elem visszaköszönt, amit a kiállításon lehetett látni, és bármerre fordulhattál, nézhettél, akár föl, akár le, tényleg kiterjesztették a valóságot. Persze mit csinál ilyenkor az emberlánya, nyilván forgolódik össze-vissza, hogy minél több részletet lásson, plusz engem mindig a háttértörténések érdekelnek, sosem a fővonal. Sokkal izgalmasabbnak tartottam, mi van a hátam mögött, hiába az előttem álló beszélő Dalit kellett volna figyelnem.

Hevesebben kezdtem venni a levegőt. Olyan hirtelen közelítésekkel és ugrásokkal tűzdelték tele, hogy komolyan elgondolkodtam, lekapom a fejemről azt a szart. Ráadásul a kép is sokszor életlen volt, nagyon rá kellett szorítanom a szememre, hogy ne legyen homályos minden.

Éreztem a jól ismert jegyeket, de tartottam magam, még akkor is, amikor az elefántok megjelentek, pedig ott már remegtem. Nem szakítottam meg az élményt, a kíváncsiságom felül kerekedett a rosszul levésemen. 

Tudtam, hogy nem kellett volna végignéznem, már az elefántoknál tudtam, de hogy mennyire is, az csak percekkel később derült ki. 

Ez a vizuális hatásoktól keletkezett rosszullét rosszabb volt bármelyik korábbinál.

Megborította a cukromat, és nálam ez azzal jár, mintha kellően be lennék csiccsentve. Az a jelenség, amikor néhol érzékeled a világot, de valójában fogalmad sincs, hogy jutottál haza, amikor nagyon artikulálsz, hogy egyáltalán ne vegyék észre rajtad, részeg vagy. Amikor nagyon koncentrálsz arra, amit a másik mondd, hogy felfogd minden egyes szavát, válaszolsz is, de később egyáltalán nem emlékszel a beszélgetés részleteire. 

Félelmetes megélni, amikor megborul a cukrom. Ritkán, de előfordul. Lehet az időjárástól, attól, hogy rossz üdítőt adnak a moziban, nagyon fáradt vagyok, vagy hogy nem aludtam eleget. 

Annyira diszkonnfortos, és kiszolgáltatott, hogy pánikba esek tőle.

Jöttek a könnyek, az aritmiás légzés, hamar képes eluralkodni rajtam, ha nem vagyok a toppon. 

Iszonyatos ördögi kör ez, az egyik a másikat generálja, és fordítva.

Tehetetlenségemben mindent megpróbálok. Iszok, eszek és talán valamikorra jól leszek. Tulajdonképpen sosem tudom, mi az ami hat. 

Egy biztos, többé nem kísérletezem a vizuális élményekkel. Maradok az uncsi kis 2D-s világoknál, néha egy kis IMAX befigyelhet, de az a felső határ.

Elég, ha én magam vagyok a 4DX élmény.