Ma véletlenül elloptam egy csomag sütőport. 

Hogyan lehet véletlenül lopni? Hiszen ha nem szándékos, akkor már nem is számít lopásnak. 

Dehogyisnem.

Az önkiszolgáló kasszáknál fizettem. Tulajdonképpen szeretem magam intézni a termékek lecsipogtatását különösen, mióta a Tescóban egyszer sikerült tízezer forintért vásárolnom egy teljes kiőrlésű kenyeret, mert a szemüveges, inkább az életből kifelé, mint befele lépő néni olyan szinten elüthetett valamit, amikor bevitte a rendszerbe a pékáru kódját. Mindannyian tudjuk, akik valaha is használtunk önkiszolgáló kasszát, a papírcímkés készítmények vonalkód beolvasása nem olyan egyszerű, néha manuálisan kell bepötyögni.   

A fizetéskor egyáltalán nem tűnt fel, hogy a kelleténél több az annyi, mert szilveszterkor vásároltam, landoltak súlyosabb elemek is a kosaramban, plusz nem kis mennyiséget halmoztam fel. Csak amikor hazaértem, akkor vizsgáltam meg a blokkot. 

Tételesen szerepelt rajta minden, nem használtak kódnyelvet, mint oly sok helyen, hogy hiába nézed meg mi mennyibe került, még csak beazonosítani sem tudod a cuccokat, mert tök más van ráírva. 

Sorról sorra haladtam, és egyszer csak ott volt. Az igazság. Majd kiszúrta a szemem. 

Azóta ha tehetem, inkább én olvasom be a kosaram tartalmát még akkor is, ha amúgy az emberi erőforrással működtetett kasszáknál kicsi vagy éppen egyáltalán nincs sor. 

Megtanultam a leckét, köszönöm szépen.

A mostani esetben sem történt ez másképpen. Odaléptem az egyik önkiszolgáló egységhez, feltettem a megadott helyre a kosaram, majd megnyomtam a kezdés gombot.

Kivettem egy terméket, leolvastam, lecsekkoltam az árát, a mennyiséget is, majd a mérlegre helyeztem. 

Nem igazán kellet hozzá sok idő, hogy egy közepes halom emelkedjen a megvásárolni kívánt cikkekből az ellenőrző mérlegen. Gondosan figyeltem a kiegyensúlyozására nehogy elboruljon nekem, hogy aztán a megváltozott súly galibát okozzon a rendszerben. 

Brokkoli, karfiol, zöldborsó, mexikói zöldségkeverék, görög joghurt, füstölt sajt, darált mandula, paradicsomlé, reszelt mozzarella sajt, zöldségkrém, füstölt tofu, sütőpor. Ezek kellettek aznap. 

Azt terveztem, a zöldborsóból és a karfiolfélékből készítek egy jó kis kiadós levest, amit füstölt tofuval egészítek ki. Holnap pedig, ha kicsit tartalmasabbra is vágyok, akkor a mozzarella sajtból, a darált mandulából és a sütőporból gyorsan készítek egy pizza tésztát, ami a feltétezéssel és a sütéssel együtt nem tart tovább 35 percnél. 

Betoltam a gépnek a papírpénzt, gondosan vártam, hogy kiköpje a visszajárót, közben rányomtam a nincsen supershop kártyás gombra. 

Mechanikusan bedobáltam a táskámból elővett szatyorba a vásárlásom tartalmát gondosan figyelve arra, hogy a sérülékenyebb dolgok, mint például a joghurt felülre kerüljön. Megszokásból siettem, holott senki nem várakozott mögöttem.

Vállamra kaptam az Ikeás szatyromat, bizton állíthatom, hogy ez a legalkalmasabb a bevásárlásokra, felkaptam a piros kosarat, sőt jófej módon az alatta lévőt is, amit az előző kedves kuncsaft minden bizonnyal véletlen felejtett ott. 

Legyünk pozitívak, higgyük ezt. Ne gondoljuk, hogy lustaságból nem vitte vissza. 

Kicsit bénáztam a blokkal, az automatikus ajtó nem engedett ki rögtön, játszani kellett a papírral, hogy be tudja olvasni a vonalkódot. Nagynehezen kinyílt az ajtó, gyors léptekkel áthaladtam rajta egyúttal a lopásgátló kapun is, kint pedig a kosarak helyére beillesztettem a kezemben lévő kettőt. 

Ekkor láttam meg a sütőport, ami a kosár oldalában hevert. Becsúszott az oldalsó piros rácsok közé.

Teljesen megfeledkeztem róla. Fel sem tűnt, amikor egymás után olvastam le az árucikkeket, hogy nem került a kezembe. 

Egyáltalán nem meglepő, hogy mire a fizetésre került a sor, már elfelejtettem mit is pakoltam össze. Nagyon hamar át tudtam siklani egyik gondolatból a másikba és mélyen el tudtam merülni bennük. Simán megtudtam feledkezni egy perccel ezelőtt beszélt dologról, annyi idő alatt az elmémben már több órát felölelő mozi zajlott le.

Csupán egy másodpercig gondolkodtam a dolgon, majd felkaptam a sütőport, belehajítottam a szatyromba és a kijárat felé indultam. Senki nem állított meg. 

Visszavihettem volna a sütőport? 

Igen.

Újra sorba állhattam volna, hogy kifizessem és törvényesen is az enyém legyen? 

Igen.

Megtettem?

Nem. 

Egy nyolcvankilenc forintos sütőporról volt szó. Nem fog belehalni az üzletlánc ebbe az egyáltalán nem számottevő összegbe, sőt Magyarország sem. Vegyük úgy, hogy a kilencezer forintos többletfizetésből nyolcvankilenc forintot visszavettem magamnak.

Megdöbbentett ez a hozzáállás. Nem a Magyarország lóg nekem nyolcezerkilencszáztizenegy forinttal, hanem, hogy nem vittem vissza a sütőport.

A végletekig becsületes vagyok.

Soha nem loptam semmit. Jó, a nyáron Bécsből hazahoztam kettő darab Aperol Spritz feliratú elég jó minőségű üvegpoharat, amit a filmfesztiválra kivonuló vendéglátó egységek egyikében vettem, de azt kifizettem. Úgy gondolom a koktél árába belekalkulálták a poharat is, mi van ha valaki nem viszi vissza. Bár ha abból indulunk ki, hogy a metrón sem ellenőrizte senki a bérletünket, amiből csak arra tudok következtetni, ők ilyen nagyon becsületes népek, akkor biztos a poharakkal is így lehettek. 

Én is visszavittem. A többi napon. 

Én voltam az az ember, aki a jeges úton testi épségét kockáztatva egy pasi után futott, mert kiesett a zsebéből egy ötezres. Ahogyan szintén én voltam az, aki ugyancsak egy önkiszolgáló kasszánál több ezer forintot talált, mert az előző vásárló elfeledkezett a visszajáróról, de ahelyett, hogy megtartottam volna, odaadtam az egyik dolgozónak, hátha visszajönnek érte. Fizettem már ki szétdurrant joghurtot, amit a saját bénaságomnak köszönhettem ahelyett, hogy ott hagytam volna az üzlet közepén, mint ahogy mások csinálják. 

Nem szeretem a csalást és a szabályok megszegését, csak kivételes esetben.

Szinte mindig adok borravalót, mert hiszek a karmában. 

Ezért döbbenetes, hogy gondolkodás nélkül eltettem a sütőport. 

Kereshetnék kifogásokat, hogy nagy volt a sor, nem akartam újra kiállni.

Nem volt nagy. 

Sietnem kellett.

Nem siettem.

Nem volt nálam elég pénz.

De volt. 

Akkor mégis miért? 

Talán pont a karma miatt. 

A lopásgátló kapu nem jelzett be. Ami szintén döbbenetes. Pedig áthaladtam rajta a kosarakkal együtt. Elviselhetetlen vijjogással kellett volna a nagyvilág tudtára adnia, hogy helytelenül jártam el.

De nem tette. 

Az univerzum jelet küldött. Megajándékozott. Tessék, itt ez a sütőpor, most csak ennyit tudunk adni, de később lesz még több is. 

Így olvastam a történéseket. És ha az univerzum ajándékot küld, akkor el kell fogadni. Meg kell köszönni, és azt kell mondani, kérek még. 

Ebben kell hinnem, különben nem vagyok más, mint egy koszos tolvaj. 

Egy rossz fiú.

Nem olyan Aladdin féle, nem is Billie Eilish féle.

Hanem pályázati pénzeket, adókat lenyúló féle. 

Márpedig olyan nem vagyok. Dah.