Nem igazán vagyok barátságban a testemmel. Ami nyilván nem jó, hiszen az általános igazság szerint előbb önmagadat kell szeretned ahhoz, hogy másokat is szerethess. Na, hát ez nálam pont fordítva van.

Nem arról van szó, nem szeretem magamat, csak nem vagyok elégedett a testemmel. Igyekszem mindennap tenni azért, hogy ez változzon.

Nem igazán segített, hogy tinédzser korom óta azt hallgattam, kövér vagyok. Ezt kaptam az osztálytársaimtól, a néptánc tanáromtól, a nagyszüleimtől, és hát anyukám is rá volt rendesen pörögve a súlyomra, a mozgás mennyiségemre, az alakomra.

Pedig nem voltam kövér, a heti kötelező öt tesióra mellett hetente háromszor néptáncra jártam, busszal és gyalog közlekedtem, gimiben pedig biciklivel. Állandóan mindenhova rohantam, iskolából cselló vagy zongora órára, onnan néptáncra, majd haza. Nem lehet azt mondani, nem mozogtam eleget.

Csak éppen nem voltam olyan sovány sem, mint az osztálytársaimnak a nagy része.

Ha heti szinten azt hallgatod mindenkitől, mikor fogysz már le, az eléggé elcseszi az önmagadról kialakított testképedet.

A néptánc tanárom tolta ezt a legdurvábban. Szinte minden egyes alkalommal elhangzott a szájából, ahogyan az is, hogy nincsen stílusérzékem, mert képes voltam egy narancssárga próbaszoknyához felvenni egy rózsaszínű, szőrős pulóvert, mert nagyon fáztam, és az volt a legmelegebb holmim, amit aznap felvettem. Ma ha valaki ilyen színkombinációban lejt az utcán, megtapsolják.

Én voltam az egyetlen, aki tizenötévesen felnőtt táncegyüttesben táncolt, és mégis kizárólag nekem nem kellett az alsószoknyáim alatt fenékpárnát hordanom, hogy úgy tűnjön több réteg szoknya van rajtam, mint valójában. A tánctanárom kijelentette, nincs rá szükségem. Akkor örültem ennek, büszke voltam rá. Ma már tudom, valójában megalázott, és szégyent érzek miatta.

Anyukám rendkívül egészséges étkezésre szoktatott, amiért örökké hálás leszek, még akkor is, ha ezt soha, de soha nem vallottam be neki. Ha elismerném, elbízná magát, később pedig ezerszeresen kapnám vissza tőle. A felemlegetések alkalma soha nem érne véget.

Mindent megtettem azért, hogy ne jussak ugyanarra a sorsra, mint ő. Nem igazán tartozik a legvékonyabb emberek közé, pedig csak a mozgás hiányzott az életéből. Ha rendszeresen beépítette volna, akkor nem küzdene szinte a mai napig túlsúllyal. Felnőtt fejjel már tisztán látom. Ahogyan magamon is tapasztaltam ezt.

Dehát két gyerekkel, megannyi különórával, főállással képtelen volt beszúrni az életébe. És értem, már megértem, de mégis rám helyezte azt a terhet, amivel ő nem tudott megküzdeni, ezzel olyan érzelmi többkilós bőröndöt pakolt a nyakamba, amivel életem minden egyes napján küzdök.

Képtelen vagyok kövér embereket nézni a filmekben. A Könnyű nőcskében tökéletesen azonosulok a hájas fiú karakterével, aki visszataszítónak tartja magát, majd csokiba folytja bánatát. Pedig örülnöm kéne, hogy végre nem csak kákabélűeket mutatnak, lehetne velük azonosulni, mégis a magam és testem iránt táplált megvetés miatt nem tudok. Magamat juttatják eszembe. Azt, hogy mennyire gusztustalan vagyok.

Ha látok egy testes embert az utcán, rögtön elkezdem önmagamat analizálni. Visszatér a szégyen és az undor, amit magam iránt érzek, még akkor is, ha én közelébe sem vagyok azoknak a kilóknak, mint ők.

Amikor ténylegesen kövér lettem, mert érzelmi kizsigerelés következtében felszedtem magamra 30 kilót, rájöttem, sem általánosban, sem pedig gimiben nem voltam túlsúlyos. A régi házi videók szembesítettek a tényekkel.

Változtattam a dolgokon. Beépítettem a mozgást az életembe, lefogytam. Továbbra sem tartozom a deszka lányok közé, de küzdök azért, hogy okénak érezzem magam. Kegyetlenül nehéz. Önmagában is az lenne, úgy meg különösen, hogy a munkám nem épp a legkiegyensúlyozottabb. Nem tudok fixen meghatározni napokat, amikből kicsípett órákat kizárólag a sportnak szentelhetek. Így nehéz karbantartanom a súlyomat, tartósan fogyni meg pláne.

Mindennapos küzdelem, hogy ne parázzak azon, ha kimarad egy nap, akkor visszajön minden. Tudom, hogy nem így működik, de az agyam viszont igen, mert mi gátol meg abban, hogy az egyik lusta napot másik kövesse. Rendkívül erős a mentális pajzsom egészen addig, amíg rés nem keletkezik rajta.

Tulajdonképpen kész csoda, hogy soha nem alakult ki nálam evési zavar. Nem lettem sem anorexiás, sem bulimiás. Képes vagyok jóízűen enni, és nem kezdek el stresszelni utána. Nem állítom, hogy soha nem éreztem rosszul magam, ha egy diéta közben olyat ettem, amit nem lett volna szabad. De alapvetően egészen jól tudom tartani őket. Nem jelent problémát, ha le kell mondanom valamiről. Lehet először rossz, de ha átesek egy ponton, akkor a végtelenségig képes vagyok csinálni.

Ez a mentális erőmnek köszönhető. Azt hiszem ez a kulcsa annak, ténylegesen nincsen evészavarom.

Csapkodok, mint hal a szatyorban, ha a súlyomra gondolok, még akkor is, ha jó értéket mutat a mérleg. Kétségbeesés spiráljába kerülök, ha azt látom nincs változás, pedig hétről hétre keményen dolgozom. Egy szardarabnak érzem magam ilyenkor.

Legszívesebben sírva fakadnék, mert görcsösen markoló érzés elnyomni, mennyire darabjaira tört az önmagamról alkotott testképem, akár a tükör, amibe beleboxoltak. Magamba kell fojtanom, különben belegebedek.

Ha állandóan kifejezném a félelmemet, elárulnám magam, a törékenységemet, a sérültségemet, és félek, elriasztanám az egyetlen embert, aki igazán lát engem, ha valóban tudná, mennyire elcseszett vagyok. Mert minden nap, minden órájának, minden percében a súlyproblémám jár a fejemben. Lehet, hogy megbúvik a tudatom alatt, de akkor is ott integet a kisagyam hátsó részéből jelezve, itt vagyok.

Kevés dologgal kapcsolatban vagyok bizonytalan, de a testem teljesen azzá tesz.

Nekem kell megküzdenem ezzel, cipelnem a terhet, feldolgoznom. Nem akaszthatom át másra, mint egy majmot. Foglalkoznom kell vele, nem pedig elnyomnom, mint ahogy azt az esetek nagy százalékában teszem.

Meg kell tanulnom elfogadnom a testem, nem pedig gyűlölnöm. El kell hinnem, igenis lehetek szexi. Sőt, szexi vagyok. Hiszen, ha valóban nem lennék vonzó, nem lenne az életemben senki, aki számtalan alkalommal kifejezte és ki is fogja még az irányomba táplált erős vonzalmát.

Most viszonylag elégedett vagyok az alakommal. Időközben megtanultam, ne szaggassam meg a ruhám, ne dobjam magam a padlóra, sőt ne is érezzek lelkiismeretfurdalást, ha kimarad egy-két nap mozgás. Jó úton haladok, de nem szabad megállni, dolgoznom kell tovább.

Lehet, jelenleg steak burgonyának nézek ki, de egy nap hasábburgonya leszek, és mindenki engem akar majd.