Előre felkészültem, hogy majd megint nekem kell a szart lapátolnom mások helyett. Abszolút igazam lett. 

Valahogyan az utóbbi időben az a rendszer alakult ki, odafönt elcsesznek valamit, én meg a következményeit szívom, miközben nyilván nekem kell megoldanom a lehetetlen helyzeteket, amiket teremtettek. 

Hát ebből marhára elegem lett. 

Amikor kijött a decemberi műsor, már akkor láttam, lesz egy nap, amit megint úgy hoztak össze, hogy nem nézték meg, akad-e egyezés a háttéremberek között. A súgónak egyszerre két helyen kellene lennie ugyanabban az időpontban, amiről tudjuk, lehetetlenség. 

Velem állandóan megcsinálják ezt, csak eddig egy próba és egy előadás ütközött, ilyen esetben pedig mindig az előadás élvez elsőbbséget. Egyértelműen azon veszek részt, utána pedig megyek a próbára. Most viszont a munkatársamnak két előadáson kellett volna egyszerre lennie. Hacsak addig nem találják fel a klónozást vagy az időnyerő tényleges működését, ami elég valószínűtlen, az egyik darabot másnak kell vinnie. Nyilván melyik lesz az? Amelyiken “csak súg” és ami az én darabom. És nyilván mi lesz a megoldás? Az, hogy én súgjam le helyette. 

Na, én erre nem vagyok hajlandó. 

Egy, mert nem vagyok súgó. Bár hivatalosan de, mert a szerződésemben szerepel már, hogy ilyen munkakört is elláthatok azért, hogyha véletlenül kisebb, mondjuk egy egyszemélyes produkcióba kerülök, ahol nincs értelme három különböző személyt fenntartani, ügyelőt, súgót és asszisztenst is, amikor egy ember is képes ellátni ezeket a feladatköröket, akkor jogilag ne legyen akadálya annak, hogy egymagam elvégezzem ezeket. Viszont régen, amikor idekerültem, asszisztensként vettek fel. 

Én asszisztens vagyok. 

Rám sózhatnak bármi mást is, a tőlem telhető maximumot nyújtva elvégzem, de nem szívesen teszem, mert nem az a főprofilom. Nem mozgok olyan otthonosan benne, mint az asszisztálásban. A súgás pedig irtó nehéz. 

Kettő, ez a darab elég bonyolult technikailag, így az illető nemcsak ül egy helyben és figyeli, elfelejtette-e a színész a szöveget, hanem rohangál közben, sőt még egy-két helyen kellékezni is segít. Ezt nem lehet csak úgy megcsinálni, hogy minden előismeret nélkül bemegyek és lesúgom, miközben amúgy a saját feladatkörömet meg nem tudom ellátni. Mert aki azt gondolja, lehet egyszerre súgni és asszisztálni, az nagyon téved. Vagy semmibe veszi az asszisztensi munkát. 

Három, nem mentem meg többé más seggét.

Nem lapátolok szart.

Ami nekik köszönhetően hullott a fejemre. 

A jól megérdemelt édes pihenésemet töltöttem, amikor csörgött a telefonom. A művészeti titkár és az ügyelő-súgó tár vezetője voltak a vonalban. Nyilván azzal hívtak, hogy nekem kellene súgnom az előadást. 

Csodálatos volt az egész, mivel a művészeti titkár úgy vezette fel, hogy anno, amikor készítette a decemberi műsort, akkor megbeszélte velem, lesz ez az ütközés, és nekem kellene csinálnom abban az előadásban azt a munkakört is.

Ugye? 

Nem, nem beszéltünk ilyenről.

Mély hallgatás a vonal másik felén. 

Akkor most mondom.

Persze nem adhattam elő az összes fenntartásomat olyan stílusban, ahogyan szerettem volna, produktívnak tűnve próbáltam elutasítani, ami nem kérés volt. 

Megosztottam a fentebb említett érveimet, nyilván a szar lapátolás és a nem ez a feladatköröm kivételével. Hozzátettem, ha mindenképpen át kell venni súgásilag a darabot, akkor már nem lehet, hogy olyan ember tanulja be, akinek eredetileg is ez a szakmája? Persze én is megcsinálhatom, csak semmi nem garantálja, hogy az évadunk további részében nem fordul elő újra ilyen keresztezés. Akkor meg nem jobb, ha van egy fix beugró?

Olyan ez, mintha a színészt megkérnék, világítsa le az előadást miközben játszik, mert a világosító kiesett. Nyilván soha nem történne ilyen. Persze az utolsó két mondatot nem mondtam ki hangosan. 

Szürreális az egész.

Szerintem nem tetszett nekik, hogy nem vágtam rá rögtön, persze megcsinálom. De miért is tetszett volna, hiszen ez így plusz munkát jelentett nekik. Még azt is rám akarták osztani, hogy beszéljek az előadás ügyelőjével, hogy nincs-e hátul olyan ember, aki át tudná venni azokat a technikai besegítéseket, amiket a súgó csinál, és akkor nekem tényleg csak súgnom kellene.

Próbáltam megértetni velük, azért lett a súgó is bevonva ezekbe, mert nem lehetett másnak adni, mindenki más valami egyéb dologgal van elfoglalva azokban a pillanatokban. Nincs ember az átvételre, de persze meg lehet kérdezni. 

Igyekeztem azt éreztetni, partner vagyok, nehogy aztán azért vegyenek elő, mert szerintük nem voltam elég csapatjátékos. 

Több kör után sikerült eljuttatnom őket oda, hogy eszükbe jutott megnézik hány darab előadás van még ebből a darabból az ominózus időpont előtt. Csodák csodájára öt is akadt. Azalatt ötször is át lehetne venni.

Belátták, igazam van, és milyen jó, hogy egy másik súgó is betanulja, hiszen a mostani is csak átvette, nem is tudja pontosan mit kell csinálnia, akkor legalább valaki tudni fogja végre. 

Ezzel az ígérettel zártuk a kis csevejt. 

Csak hitetlenkedni tudok.

Tényleg életemet és véremet adom ezért a munkáért, és nem értem, honnan szeretnének többet kinyerni belőlem, amikor már mindenemet odaadtam. 

Míg akadnak, akik bármit megtehetnek, következmények nélkül elmehetnek külföldre egy konferenciára úgy, hogy nem végezték el a munkájukat és én intézek el mindent helyettük azért, hogy időben elkészüljenek a dolgok a bemutatóra. Vagy simán betegszabadságra mehetnek, mert majd az asszisztens úgy is megcsinálja helyettük az előadást, én viszont betegen is bejövök. Sérvvel, óriási fájdalmak között kellett dolgoznom, mert nem akartam cserbenhagyni azokat, akik számítottak rám. Ilyen balek vagyok. 

Végre valami számomra is pozitívan zárult.

Tudom, hogy határozottan meg kellett volna mondanom, nem vagyok hajlandó lesúgni ezt az előadást, jobban ki kellett volna állnom magamért, nem pedig kooperációnak csomagolva átnyújtani. De képtelen vagyok rá. Mert kedvességet, és birka üzemmódot várnak el tőlem. És ha szeretnék fizetést is kapni, jobb beállni a sorba. 

Különben is, mézzel könnyebb legyet fogni, mint ecettel.