Az egyik kollégám új munkakörben tetszeleg. Vezető pozícióba került. Eddig is a színpad körüli dolgokat látta el, most viszont kiemeltebb szerepet kapott, hatalmat. Rám nézve azt jelenti, többet kell kontaktálnom vele.

Felmondok. Fogalmazódott meg ösztönösen a legelső reakció a fejemben a hír hallatán.

A fickó nem egyszerű eset. A bejelentése előtt sem volt az, mióta pedig az új munkakörét tölti be csak rosszabb lett. Be nem áll a szája, ez az alap állapota, ráadásul olyan információkat oszt meg emberekkel, amiket nem lenne szabad. Ráadásul még fontoskodik is.

Az egyik előadásom előtt közölte velem, ő bizony nem fog a darab kezdésekor felmenni a karzatra és odafönt végig ülni az első felvonást, ami egy óra. Majd felmászik közben.

Ez a kérdés egyszer már felmerült, amire azt feleltem, nem tud közben felmenni, mert látszódik. Más darabnál feltudna, de itt két okból sem. Egy, mert recseg ropog a karzat, ha megmozdul rajta lebukik, kettő pedig máshogy fekszik a nézőtér, a normál feljutási lehetőség nem játszik. Igaz, fixen áll egy létra a díszlet mögött, de ha azon elindul, gyönyörűen végig követik a nézők az útját elvonva a figyelmet a darabról. Nem kéne.

Azt hittem ezt már a múltkor is tisztáztuk, főleg, hogy kitalált egy megoldást arra, hogyan tud megtörténni a díszlet mozgás, ami miatt fent kéne ülnie az első felvonás alatt a hídon anélkül, hogy fel kelljen ülnie.

Persze ez a mostani előadásra nem történt meg. Mi következik ebből? Hogy minden marad a régiben.

Nem, mert ő nem hajlandó azt csinálni, ami egyik korábbi kollégájának sem jelentett problémát az elmúlt két évben. Megértem, biztos szívás lehet odafönt, de akkor vigyél magaddal egy könyvet meg egy zseblámpát és olvass. Örülnék, ha csak ennyi lenne a melóm.

Igazából nem is attól lettem pipa, hogy nem azt akarja csinálni, amit a többiek, hanem, amilyen stílusban kommunikált. Nem kérte, hanem kijelentette. Felsőbbrendűen, kiskirályból. És ettől nekem bizony kinyílik az a bizonyos bicska a zsebemben.

Két hónapja sincs az új pozíciójában és mindennel kapcsolatban így reagál. A nem szót ismeri és azt a hangnemet, amitől legszívesen arcon rúgnám. Majd Argylle stílusban twistelnék rajta egyet.

Felemelném a lábamat és reccs.

Kedvesen megkértem, legyen szíves azt tenni, ami eddig volt, különben látni fogja a közönség. Megjegyzem, az első alkalommal végezte az előadás körüli feladatokat, mégis derogált neki. Rögtön változtatni akart.

Erre azzal ellenkezett, hogy a múltkor azt mondtam akkor is látszódott, amikor az elejétől ott ült, akkor meg nem mindegy.

Stílus haver, stílus.

Rendesen vissza kellett nyelnem a belső feszültséget, hogy higgadt maradjak.

Nem akartam veszekedni, de ha így folytatja, akkor hamarosan vulkánba fogok átmenni. Ehelyett elővettem a korábbi állításait és ellene használtam.

Amíg nem készül el a változtatás, amit ígért, addig legyen az eredeti verzió légyszi és üld végig a karzaton az első felvonást, ahogyan eddig az összes kedves kollégád tette.

Azzal lezártnak tekintettem a beszélgetést.

Erőfitogtatás. Teljesen fölöslegesen.

Véleményem szerint nem így kellene egy új pozícióban kezdeni.

Hova lett az alázat és a tisztelet? Nem az alattvalója vagyok, sem a beosztottja. Azt is mondhatnám fölötte állok, és ilyen esetben az én szavam számít. De miért kell utasításba adnom, ami kérés is lehetne.

Irónikus, tavaly engem vettek elő a stílusom miatt, holott az egyik legkedvesebben kommunikáló ember vagyok a világon, a sokkal minősíthetetlenebb hangvételt megütő ember meg vígan dolgozik.

A kis műsorával kizárólag annyit ért el, felment a pulzusom meg, hogy twistelni akarok az arcán.

Persze a tiszteletet ki kell érdemelni, írtam erről, de nem is szolgáltam rá, hogy úgy beszéljen velem, mintha a valagából rántottak volna elő. Jobban tenné, ha nem haragítana magára, mert abban nem lesz köszönet.

Változtatnia kell a stílusán különben a Twist and Shout a The Beatlestől számára teljesen új értelmet fog nyerni.