A múlt héten meghalt a nagymamám. Szerencsésnek mondhatom magam, amiért még mindegyik nagyszülőmet ismertem és kapcsolat is volt közöttünk. Emlékszem, általános iskolában sok osztálytársamnak már nem élt valamelyik nagymamája vagy nagypapája. 

Már csak az anyai ágon lévő mamám van életben a nagyszüleim közül. 

Édesapám apukája azelőtt halt meg nem sokkal, hogy találkoztam volna a férjemmel. Sosem mondtam neki, de ő segített nekem túlélni a temetésének a napját. A megismerkedés szakaszában jártuk, amikor még nem tudtam biztosra, tetszem-e neki vagy csak flörtölgetünk a világhálón. Ott lebegett a levegőben a kapcsolatunk ígérete, minden egyes üzenetváltásunk feldobott, folyamatosan leveleztünk és vártam, azon a délután is érkezik-e tőle újabb üzenet. Érkezett. Azt a borús, fájdalmakkal és könnyekkel teli napot ragyogóvá varázsolta. Mint, amikor az esőfelhők fölött kisüt a nap és ragyogó fénnyel szakítja át a sötét fellegeket. 

A szíve vitte el a papámat. Kórházba került, de javult az állapota ezért hazaengedték. Azon az éjszakán, amikor egy másik világba távozott, felébredtem és nem tudtam visszaaludni. Nyugtalanság töltött el, de nem tudtam, miért. Hazautaztam a szüleimhez hétvégére, akkor mondták, mi történt. Utólag tettem össze, a papa akkor hagyta el a földi létet, amikor felriadtam éjszaka.

Az apai nagypapám kicsit furcsa volt. Anyukám rengeteget panaszkodott rá, ez biztosan befolyásolta az ítélőképességemet, mégis akadtak olyan viselkedésbeli furcsaságai, amiket egy nagyszülő semmi esetre sem tehet meg vagy mondhat az unokájának. Például, hogy szerinte kövér. Mindezek ellenére szerettem őt, bár sosem mélyült el igazán a kapcsolatunk. Melegséggel gondolok a közös családi ebédekre, és a meglepetés kirándulásokra, amikor a nagymamámmal megjelentek nyáron az ablakunk alatt és elvittek minket a bátyámmal, meg apukámmal együtt strandolni. 

A másik nagypapám a korona vírus áldozata lett. A férjem vidéken tartózkodott, egyedül voltam otthon, és mielőtt belekezdtem volna egy filmbe, rácsörögtem az otthoniakra. Akkor tudtam meg, hogy a nagypapa korházba került, aznap többször kihívták hozzá a mentőket, különféle tüneteket produkált, de csak a második alkalommal tesztelte le bárki is. Egyáltalán nem kapott levegőt, lélegeztető gépre kellett tenni.

Nem bírtam abbahagyni a sírást, úgy kibuktam. Remegve mászkáltam fel-alá a lakásban várva, hogy a férjem hazaérjen. Nem bírtam egyhelyben megülni, reményvesztetten kuporogtam a szoba különböző sarkaiban, mert tudtam, ha a papám lélegeztető gépre került, akkor nincs esélye. 

Nem is volt.

Közel álltunk egymáshoz. Gyerekként minden vasárnap délutánt az anyai nagyszüleimnél töltöttem, mikor pedig gimis lettem, akkor is gyakran megfordultam náluk. Rengeteget játszottunk, főleg a magyar kártyát népszerűsítették előnyben, de gyakran römiztünk, sőt jópár malom csatát is megvívtam a papámmal. Nyertem, pedig egyáltalán nem könnyítette meg a helyzetemet. Közösen jártunk színházba, szenteste délután pedig az egész család náluk kezdte az ünnepeket.

Az ő eltávozását sokkal fájdalmasabban éltem meg, de a férjem, akkor is mellettem állt. A temetésén tartottam magam, mert úgy éreztem, nekem kell mindenki más helyett erősnek lennem, de az autóban ülve hazafelé betettem az Emlékezz rám című számot a Cocoból, és hagytam minden érzést átfolyni. Azóta nehezen tudom megnézni ezt a mesét, mert a története egyértelműen összefonódott a nagypapámmal.  

A sors iróniája, másnap olyan darabot kezdtem próbálni, melyben meghal egy nagypapa.

Az apai nagymamám lassan épült le. Egy kis feledékenységgel kezdődött, a végén pedig már senkire sem emlékezett. Eltávozása nem ért váratlanul, felkészültem, hogy hamarosan bekövetkezik. Apukám miatt reméltem, aki végig asszisztálta mama emlékeinek elvesztését, hogy ez a nap inkább előbb jön el, mint utóbb. 

A nagypapa halála óta ritkábban találkoztunk. A rendszeres nagy családi ebédek megszűntek, viszont majdnem minden karácsony első napját nálunk töltötte. Kedvelte a férjemet, minden alkalommal rácsodálkozott, milyen magas, majd elmesélte, az ő szüleit idézzük meg benne, akik között szintén többfejnyi magasságbeli különbség volt. 

Utoljára telefonon beszéltem vele. Bár próbálta leplezni, azt sem tudta, ki vagyok. Ez nem mostanában történt.

A halál hírét követően olyan előadásra kellett beülnöm, melynek a főszereplője egy nagymama, aki a  darab végén betegségben meghal. 

Az éjjel a nagymamámmal álmodtam. A házában tartózkodtam, de ő már nem volt közöttünk. Egyszer csak megjelent, el akart köszönni tőlem. Nem emlékszem, milyen párbeszéd zajlott le közöttünk, de tisztán látom magam előtt ráncok barázdálta arcát, vékony bőrét. A valóságban évek teltek el, mióta utoljára találkoztam vele, az idő pedig elhomályosítja az emlékekben élő embereket, őt mégis olyan részletesen láttam, mintha tegnap lett volna, hogy utoljára elváltunk. 

Ez nem szimpla álom volt, szerintem tényleg elbúcsúzott tőlem a nagymamám. Ha már az életben nem tudtunk. 

Nem járok temetőkbe meglátogatni az elhunyt rokonaimat, de emlékezek rájuk. Van egy polcom, ahol a szeretteimnek a képei sorakoznak, a mamámé is fel fog ide kerülni. Én így emlékezek rájuk.