Amikor a születésnapod előtti estén anyukád apró szilánkosra tör, és te komolyan úgy gondolod, meg sem kellett volna születned felbecsülhetetlen élmény.

Minden másra ott a Mastercard. 

Egy váratlan látogatással indult. 

Meg azzal, hogy nem tájékozódtak előtte. Pedig ha megemelték volna a telefont és legalább a férjemnek szóltak volna, hogy figyelj azt tervezzük, délután felmegyünk hozzátok a fővárosba, legalább ő tudta volna jelezni, hogy ez most nem igazán alkalmas. 

Elvállaltam egy videóklip asszisztálását, ami rendkívül sok előkészülettel és szervezéssel járt. A születésnapom után kettő és négy nappal is forgattunk, az összes létező időmben telefonhívásokat bonyolítottam, táblázatokat készítettem, több órás megbeszéléseken vettem részt. Emellett pedig a mugli munkámat is végeztem. 

Semmit nem tudtak erről nyilván, mivel még a karácsonyi összejövetelen sem tett fel a családtagjaim közül senki egy darab kérdést sem az életemről, utoljára pedig január elsején beszéltem anyukámmal, de akkor is csak a szokásos buék és a mi volt a program tegnap este kört futottuk le. 

Számítottam a látogatási szándékukra még így is, hogy az eseményt megelőző két hétben egyik szülőmmel sem beszéltem.

Szinte minden évben a születésnapomat megelőző hétvégén megjelennek, hogy személyesen felköszöntsenek független attól, ráérek-e vagy sem. Elméletileg rólam szól ez az alkalom, de valójában én vagyok a legkisebb tényező. 

Ha nem így lenne, akkor ténylegesen olyan időpontban jönnének, ami nekem is megfelelő. Amikor egyáltalán nem dolgozom, nem kell az elvégzendő feladatokon kattogni, bele tudok helyezkedni az ünneplésbe és ki tudom élvezni azt az egyetlen egy napot, amin szeretném is, ha velem foglalkoznának.

Már nem igénylem, hogy figyeljenek rám. Az évem háromszázhatvanöt napjában csak csendben eltűnni szeretnék, a háttérben megbújni, de azon az egy kivételes napon szeretnék a reflektorfénybe kerülni. 

Ismertem a protokollt. Mégis reméltem, hogy idén nem következik be. A forgatási teendőim listája soha nem ért véget. Ha sikerült kihúznom róla valamit, rögtön kettő újabb feladat került a helyére. 

Vasárnapra, a születésnapom előtti estére, váratlanul bekerült egy online megbeszélés. Aznap végig dolgoztam, így nem lehetett máskorra tenni.

Sietve hagytam el a munkahelyemet, hogy időben hazaérjek és legalább egy teát tudjak még előtte főzni magamnak. A biztonság kedvéért, mivel az ördög nem alszik, körülnéztem, nem várakoznak-e az utcán a szüleim. 

Megpillantottam őket. 

Talán valóban nem köszöntem, ahogyan anyukám állítja. Talán valóban rögtön azzal indítottam, hogy ugye tudjátok, hogy húsz perc múlva online meetingem lesz, ami valószínűleg három órán át fog tartani. Talán igaza volt, amikor ezt a hazafele út felénél felhozta nekem egyéb más sérelmekkel egyetemben. 

De ami biztos, hogy úgy ülték végig a délutáni előadásomat, hogy egy szóval is jelezték volna az ottlétüket. 

Azt hittem, hogy csak az előadás végére érkeztek, erre egy félmondatból kellett kikövetkeztetnem, hogy valójában az egész darabot végig nézték. Kora délután óta Budapesten voltak, nekem pedig fogalmam sem volt róla. 

Küldtünk képet. Érkezett a válasz, amikor megérdeklődtem, hogy miért nem tájékoztattak a jelenlétükről.

Valóban kaptam a két előadásom között egy vicces üzenetet, melyben egy vigyorgó fej kíséretében az állt, juj kezdődik, de kép nem szerepelt mellette. Azt hittem a születésemre vonatkozik, hogy anno ilyenkor már várták az érkezésemet. 

Persze azért is én kaptam az ívet, hogy egy nevető fejen kívül nem reagáltam mást erre. Nem kérdeztem rá az üzenetre, így magamra vessek, amiért tájékozatlan maradtam.

Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy felhívjon. Sem az előadás előtt. 

Sem az előadás szünetében. 

Sem utána. 

Találkozhattam volna velük, együtt tölthettük volna a szünetet, de nem, mert képtelenek a normális kommunikációra. 

Még ha csak a két felvonás között szerzek tudomást a jelenlétükről, akkor is beljebb lettem volna. Akkor legalább egy órával el tudtam volna tolni a megbeszélést, és egy rövid, de tartalmas köszöntést követően mindenki elégedetten távozott volna a városból. 

Ehelyett sértettség és vádaskodás lett a vége. 

Az otthonom felé vezető út felénél anyukám faképnél hagyott. 

Nem tudsz áldozatokat hozni. A családnak is fontosnak kellene lennie. Mindig a munkával takarózol, hogy mennyit dolgozol. Nekem is lett volna jobb dolgom, de itt vagyok. Én hoztam áldozatokat. Milyen stílusban beszélsz velem? Ingerült vagy és kiabálsz.

Pár vezérmondat a  rám zúdított csodás indulat koktélból. 

Teljesen értetlenül álltam a lelki terror előtt. Hogy lehetek én a hibás olyan helyzetért, amit ők okoztak maguknak? Miért én érzem úgy magam, mint akit ledaráltak, amikor semmi rosszat nem tettem? 

A szüleim autója nem messze parkolt a házunktól. Még csak véletlenül sem közösen mentünk oda. 

Miután felháborodva és sértődötten anyukám lelépett apukám pedig utána ment, egy másik úton mentem haza. Mielőtt még a kapuhoz értem, apukám hívott, hogy várjam meg őket a ház előtt, odaadják, amiért jöttek. 

Szinte hozzám vágta anyukám az ajándékszatyrot, a kérésem ellenére, hogy legalább egy teára jöjjenek fel a lakásba és üljenek le, csak egy újabb érzelmi fröccsöt kaptam cserébe. 

Feljöttünk, hogy veled legyünk, de te ránk se bagózol. Köszönés nélkül leoszottál minket, hogy te nem érsz rá. Szívesen végig vártuk volna a megbeszélésedet, de ezek után nem fogjuk.

Amikor határozott mozdulattal széthasítanak egy ruhadarabot fájdalmas reccsenő hang kíséretében adja meg magát. Ez történt azzal a láthatatlan, megfoghatatlan belső részemmel is, amit léleknek hívunk.

Apró darabokra téptek. Fecnikre, amit ha a levegőbe dobsz hópelyhek módjára hullik alá az égből. 

Félember lettem. Nem is fél, hanem negyed, nyolcad, tizenhatod. 

Azt hiszem ilyen lehet horcruxnak lenni.

A horcrux egy lehasított lélekdarabot rejtő tárgy, de lehet élőlény is. A létrehozónak gyilkolnia kell ahhoz, hogy szétszakadjon a lelke, amit sötétvarázslatok kíséretében elrejt. De a lélek mások által is megcsonkulhat, ugyanúgy lehasadhat. Elég hozzá pár megfelelő szó.

Kikészültem. Szétestem. 

Belülről emésztett fel a feketelyuk, ami pillanat töredéke alatt keletkezett bennem.

Anyukám előtt nem mutattam ki milyen hatást gyakorolt rám. Nem is tudtam volna, mivel  fátyolos tekintettel ismét faképnél hagyott, visztont amint becsukódott mögöttem a lakásom ajtaja szétzuhantam. 

A könnycsatornámon keresztül patakokban törtek ki az érzelmeim. A küszöbön a ruhafogas alatt összegörnyedve próbáltam összekaparni a darabjaimat, de lehetetlen vállalkozásnak tűnt, mivel a lényem egy jó nagy része ott maradt a Rottenbiller és a Josika utca sarkán.

Fájt az igazságtalanság. 

Mert rohadtul igazságtalan a születésnapom előtti estén azért kikészíteni, mert felháborodást kelt, hogy dolgoznom kell, amikor bejelentés nélkül bukkantak fel. Az én munkám aztán egyáltalán nem olyan, hogy csapot papot otthagyhatok, ha úgy tartja kedvem. És ezt az anyukám nagyon is jól tudja. Mégsem akarja megérteni. 

Valahogyan sikerült kontroll alá vonnom magam a megbeszélés alatt, és sírás nélkül, fegyelmezetten csakis a munkára fókuszálva dolgoznom. De amint befejeztük a videóchatet újra rám szakadt a nyomorom. 

Gyomorgörcs, remegés, fékezhetetlen könnyfolyás, apátia, üresség. 

Mégis minek jöttem a világra?

Teniszlabdára dagadt szemek, ijesztő gondolatok a létezésről. 

Értéktelenség.

Mellesleg boldog születésnapot, hogy rohadjak meg.

Meg sem kellett volna születnem, hiszen csak gondot okozok. Örömöt nem. 

Van, amit nem lehet pénzért megvenni. Minden másra ott a Mastercard.