Elkezdtem írni valamit. Egy történetet. Hosszú ideje az elsőt. 

Az írás mindig is a lényem szerves részét képezte. Hozzám tartozott, akárcsak a szívem, a kezem vagy a lábfejem. Egészen addig, amíg be nem görcsöltettek.

Motiválnia kellett volna annak az író közösségnek, akiknek a tanfolyamát követően részt vettem a nyári alkotó táborukban. Azért mentem, hogy tanuljak és fejlődjek. Olyan emberek között mozogjak, akiknek ugyanaz a szenvedélye, mint nekem. Akik elfogadnak, megértik mennyire kényes egy alkotói folyamat, hiszen bármit is írsz a legmélyén ott vagy legbelül. Erre azt érték el, kételkedni kezdtem magamban és letettem a képzeletbeli tollat hosszú, hosszú évekre. 

Begörcsöltem. Hiszen, ha egy sikeres, több könyves szerző lefikázza a munkámat, akkor mégis hogy hihetem, értékes, amit csinálok. Én, a kis névtelen senki. 

Szégyelltem magam és elhittem, nincs keresni valóm az írói világban, még annyira sem, hogy magam szórakozására alkossak. Pedig nem nekem kellett volna szánakozva léteznem, hanem neki, aki mentornak gondolta magát és ebben a titulusban tevékenykedett. Azért, mert én másféle hangvétellel, más szemszögből fogom meg a történeteket, nem jelenti azt, hogy rossz. Ahogyan az idősebbek is, inkább leszólják a fiatalabbakat, mert a generációs különbségeknek köszönhetően képtelenek megérteni őket,  úgy az én szokatlan stílusom sem feltétlen máglyára való. Már látom ezt.

Éveken át úgy tengődtem, mintha elvesztettem volna az egyik testrészemet. Újra kellett tanulnom élni. A korábbi kreativitássá formált belső feszültségeket máshogy kellett levezetnem.  

Aztán eltelt annyi idő, hogy a lelkemen ejtett mély sebek gyógyulni kezdtek. Ott van még a forradás, szemmel nem látható, de érzem. Már önmagában óriási lépés, hogy újra elővettem a gépemet és a szövegszerkesztőben pötyögni kezdtem.

Hiányzott. Igazán csak akkor tudatosult bennem, amikor újra írni kezdtem. 

Nem mindig jó ami kijön belőlem, tudom jól. Lötyög, akár egy rosszul meghúzott csavar, de legalább írok. 

Kisebb elvárásokat állítottam fel magammal szemben, ami sokat javított a pókhálósra repedezett önbecsülésemen. Szabtam határokat, ahogyan határidőket is. Minden héten írok függetlenül attól, mennyire zsúfoltak a napjaim. Ez egy fontos kompromisszum, hogy visszataláljak és fejlesszem magam. 

Imádtam kitalált történetekkel babrálni, karaktereket építeni. Górcső alá vonni, hogyan lesz az ötletből valami kézzelfogható. Csak hát az imposztor szindróma, amit azon a bizonyos nyári napon szereztem ezt is kiírtotta belőlem.

Mégis pár hónappal ezelőtt viszketni kezdett az agyam egy jelenettől. Milyen helyzetek születhetnek két ember találkozásából. Csak gondolatkísérletként indult, ami nem eresztett. Gyökeret vert bennem. Beférkőzött a bőröm alá, borostyánként szőtte be a belsőm minden egyes szegletét.

Élveztem alámerülni benne, tovább fűzni és hirtelen azon kaptam magam három jelenet ötlet is megszületett a fejemben. 

A szűnni nem akaró viszketést csak egy módon csillapíthattam, ha digitális papírra vetem az elmémben zajló fantazmagóriát. 

Elkezdtem hát írni egy nagyobb lélegzetvételű saját történetet, hosszú idő óta az elsőt. Már az összefüggéstelen heti rövid szösszeneteim is az írás birodalmába visszavezető sárga köves út részét képezték, de ez egy újabb lépés a régi kreatív énem felé.  

A sztori nem egy hatalmas valami. Kitaláció, ami a realitás talaján mozog, de mégis bármi lehet még belőle. Élvezem a folyamatot, ahogyan egy-egy mondatfoszlányból oldalak és bekezdések születnek. Nem agyalom túl a dolgokat, nem gondolok arra, mi lesz ha a végére érek. Könyv születik vagy talán novellák halmaza? Szimplán csak élvezem. 

Örülök, hogy ismét képes vagyok a semmiből teremteni valamit. Megformálni a szavakat, felépíteni a cselekményt. Egyáltalán írni valamit. 

Boldog vagyok, hogy minden egyes nappal egyre távolabb kerülök a görcstől, ami béklyóba vert. 

Akárcsak Houdini a bilincsekből, én is kiszabadultam. A határ pedig a tiszta képzelet.