Januárban megfogalmazódott a fejemben a gondolat, el kéne menni nyaralni a tél kellős közepén valami meleg helyre. Ritkád adódik lehetőség, hogy évad közben eltűnjek néhány napra, nemhogy egy teljes hétre, de amikor így hozza a sors, akkor ki kell használni. 

Február végén öt napos kis szabad rés keletkezett, úgyhogy elmentünk a férjemmel Athénba.

Úti célunk gyanánt több lehetőség is szóba került, de igazán a repjegy árak és a közlekedő járatok befolyásolták a döntésünket. 

Bevallom, kicsit tartottam ettől a kiruccanástól. Először is, mivel a kedvenc utazós oldalam egyáltalán nem írt Athénról, így máshonnan kellett összegyűjtenem a várossal kapcsolatos infókat, másodszor pedig a maroknyi ismerősöm, akik jártak már itt, nem feltétlenül nyilatkoztak pozitívan. Egészen pontosan koszosnak titulálták. 

Pedig még hasznos részletekkel sem tudtak igazán szolgálni, például, hogy milyen gyakorisággal lehet kártyával fizetni az üzletekben. A látogatásaik nem mostanában történtek, csomó mindenre nem emlékeztek. 

A Bookingon a szállásoknál hagyott kommentek sem feltétlenül segítettek, miközben meg majd szétfeszített a belső vágy, hogy lássam Dionüszosz színházát, és hogy a  szállodából gyönyörködhessek az Akropoliszban. 

Spoiler, az egyik legtökéletesebb, leghangulatosabb és legcsodálatosabb nyaralásaim egyikét éltem át. 

Azzal indult, nem borultam meg a repüléstől. A gépünk reggel nyolckor ment, ami a hat vagy fél héthez képest nincs is annyira korán, eddig mindig ehhez hasonló járatokkal utaztam, de még így is az éjszaka közepén kellett kelnünk. Legutóbb két évvel ezelőtt repültem, ekkorra már bevezették az önkiszolgáló csomagfeladást, így biztos voltam benne, ez a része zökkenőmentesen és gyorsan fog menni, ettől függetlenül időben kellett érkezni. 

Nemcsak, hogy könnyen, nyöszörgés nélkül fel tudtam kelni hajnali négykor, de le is tudtam feküdni este kilenckor. Mi több, gond nélkül elaludtam. Ilyen még soha nem történt. Általában nem sikerül hamarabb eljutnom alfából bétába a szokottnál, még akkor sem, ha tudom, hajnalban már toppon kell lennem. Plusz izgulok az utazástól. Félek, nem csörög az óra, pörög az agyam, hogy mennyit pihenhetek és az a mennyiség biztosan nem lesz elég, fájni fog tőle a fejem, ennek eredményeképp még kevesebbet sikerül aludnom, és tényleg hatással lesz a fejemre. 

Ezzel szemben negyed tízkor konkrétan már beájultam, egészen pihentetőt szundítottam, és négykor úgy keltem, mint aki teljesen kialudta magát. Nem fájt a fejem, annak ellenére sem, hogy kávét csak a biztonsági ellenőrzést követően vettem magamhoz, ami negyed hét körül lehetett. 

Lehet, ez a korral jár.

A repülőtéren béke és nyugalom uralkodott. Sokan utaztak, de érezni lehetett a szezonon kívüliséget. A repülés könnyed és gyors volt, turbulencia mentes. A pilóta olyan simán tette le a gépet a görög földön, meg se éreztem, amikor a kerekek az aszfalthoz értek. 

Vicces módon a férjemmel a felszállást követően legközelebb a bőrönd felvételnél láttuk újra egymást, mivel nem vásároltunk egymás mellé szóló helyeket őt a gép elejére, engem pedig a végébe sorsolt a rendszer. Ennek megfelelő ajtón történt a leszállás is. A gép farában elhelyezett kijáraton hagytam el a fehér-magenta színű madarat, és csak a betonon sétálva vettem észre, hogy az első ajtón leszállók máshova érkeznek, mint a hátsó ajtót elhagyók. Nem ismertem a repteret, most jártam itt először, így az tűnt logikusnak és biztosnak, ha a bőrönd felvételnél látjuk újra egymást. 

Zökkenőmentesen és baromi simán jutottunk be a városközpontba. Akkora áldás, hogy metró közlekedik a reptérről a belvárosba, ráadásul egyszerűen megtalálható.  Ez tovább emelte a kezdeti pozitív hangulatot.

A Monastiraki negyedben választottunk magunknak szállást, az Evripides Hotelt, ami nagyon jó értékeléssel szerepelt a Bookingon. Dönthettünk volna apartman vagy Airbnb mellett is, de a hotel ára tartalmazta a reggelit is, én pedig utálom étel vadászattal tölteni a reggeleimet. Legalább azt az időt is turistáskodásra fordíthatom.

Korábban érkeztünk, mint az értesítésben megadott bejelentkezési idő, mégis hamarabb elkészült a szobánk. A kedves görög recepciós megkért, várakozzunk egy kicsit a lobbiban, amíg az utolsó simításokat elvégzik. 

A hall kicsit kopottasnak és áporodottnak tűnt. Régi bútorok, nem olyan világos és fényűzően modern, mint egy ibis hotel. Jött a recepciós, majd közölte, a lefoglalt gazdaságos szoba helyett, szuperior szobában fogunk lakni. Upgradelt minket. Természetesen semmit nem kellett pluszba fizetnünk érte. 

Nem akartam elhinni, még soha nem esett meg ilyen szerencse velem. Fontosnak és különlegesnek éreztem magam. 

Frissen felújított, hibátlan állapotú ötödik emeleti franciaágyas tágas szoba utcafrontos kilátással, iszonyatosan kényelmes matraccal. Még bontatlan vendégpapucs is járt hozzá. Forró, tökéletes víznyomással rendelkező zuhany, kártyával nyitható ajó, forgalomtól mentes út. Egyáltalán nem erre számítottunk. 

A reggelit a hetedik emeleten szolgálták fel, ami lélegzetelállító kilátást nyújtott az üvegfalas kialakításnak köszönhetően. Úgy iszogattam a kávémat, hogy az Akropoliszban és az alattam elterülő városban gyönyörködtem. 

Meglepő módon az érkezésünk napjának délutánjára sem borultam meg. Furcsa ez az utazás, korán próbálsz menni, hogy minél több időd legyen magadba szívni a város nyújtotta csodákat, de ugyanaz a rákfenéje is. Hiába érsz célba délre, addigra a sok izgalom és impulzus annyira leszív, hiába vennéd nyakadba a várost legszívesebben inkább lefeküdnél aludni. A legdurvább K.O-t a nászutamon éltem meg, amikor Párizsba utaztunk. Mondjuk ott az sem segített, hogy huszonkilenc órája voltam talpon, mire végre birtokba vettük a hotelszobánkat. 

Athénnal más volt ez. Valahogy energikusabb és frissebb voltam, mint bármelyik másik külföldi kiruccanásnál. Tény és való, egy órával előrébb vannak, így amikor ott egyet ütött az óra, itthon még csak délre ugrottak a mutatók. 

Minden kiemelt látnivaló a tengerpart kivételével a városközpontban fekszik. Rengeteget sétáltunk, ami nem újdonság, az összes nyaralásnál ezt csináljuk, az viszont igen, hogy a szállodánktól minden legfeljebb húsz perces sétára esett. Csupán azért jutottunk el mindenhova dupla annyi idő alatt, mert mindegyik sarakon találtunk valami érdekességet. Egy kis templomot, egy utcatáblát, izgalmas stílusú épületeket. Benéztünk egy utcába, majd megváltoztattuk az irányt, hogy meglessük az ott található ókori maradványokat. Lépcsőkre másztunk fel, hogy visszanézve a forgalom és a természet vegyes harmóniájában gyönyörködjünk.  

Egyáltalán nem használtunk tömegközlekedési eszközt, csak amikor a tengerpartra mentünk, meg a Piraeus kikötőhöz lecsekkolni az óceánjáró hajókat. Üdítő, hogy kilencven percig használhatok egy vonaljegyet, amivel korlátlan mennyiséget utazhatok. Ez idő alatt, annyit szállok át, amennyit csak akarok.

Messzinek és magasnak tűnnek egymástól a pontok. Például a Parthenón és Philoppapos  emlékmű, vagy a Lükabéttosz-hegy csúcsa. Valójában gyorsan és könnyen megmászhatóak, közelebb fekszenek, mint gondolnánk. 

Az emberek kedvesek és lazák. Irigylésre méltó a nyugodt hozzáállásuk. Jön egy autó, miközben te az út közepén sétálsz, mert annyira keskeny a járda, hogy kényelmesebb a kocsiknak fenntartott helyen császkálni. Nem kezd el veszettül dudálni, hanem higgadtan és türelmesen megvárja amíg arrébb mész. Jó, tilos a wc papírt a wc-be dobni, ami elsőre hátborzongatónak hangzik, dehát itt ez a szokás. 

Elenyészett a turista mennyiség. Olyan békésen, idegeskedés nélkül járhattuk a várost, annyival kevesebben látogattak ide február végén, mint szezonban. Új élményként éltük meg ezt is. 

Az Akropolisznál persze várni kellett. Elkövettük azt a hibát, nem vásároltuk meg előre a jegyünket, mint ahogy minden esetben tenni szoktuk, de a mostani mottónk a laza spontaneitás volt. Plusz akadt egy kis zavar az erőben, mit is lehet megnézni az alapjeggyel, így élő személytől akartunk információ gyűjtést követően vásárolni. A döntésünket megváltoztattuk, amikor tizenegykor megláttuk a jegypénztáraknál kígyózó sorokat. Belegondoltam, nyáron milyen lehet. Milyen messzire nyúlhat a tűző napon a sor vége. 

Bár későbbi belépéssel, de végül online vettük meg az akropoliszi jegyünket. Kiváló választásnak bizonyult, addig legalább bejártuk az Agórát, ahol alig lézengtek, meglestük feltételezhetően Szókratész börtönét, és felmásztunk a Philoppapos hegyre, az egyik legcsodálatosabb kilátási pontra. Balra az Akropolisz tárult a szemem elé teljesen más szögből, előttem festői hegygerinccel a háttérben a város hevert, jobbra pedig a tenger. 

Mire délután kettőkor sorban állás nélkül beléptünk az Akropoliszba, érződött, hogy a nagy roham már lezajlott. Ezalatt a pár száz embert értem a több ezer helyett.

Mire Dionüszosz színházához értünk, konkrétan egy lélekkel sem találkoztunk. Azóta álmodtam erről a helyről, hogy középiskolában dráma fakton a görög színjátszásról tanultunk. Határtalan boldogsággal vegyes meghatottság kavargott bennem, ott sétálok, ahol egykor a szkéné állt. Összefacsarodott a szívem, milyen állapotban áll ez a dicső, színháztörténetileg  egyik legmeghatározóbb színház.

Elborzasztott a tény, hogy a látogatók kivétel nélkül abban a hitben csodálták a hegy oldalában fekvő sokkal jobb kondícióban lévő ókori görög színház felépítésével rendelkező Herodes Atticus Odeont, hogy Dionüszosz színházának vélték. 

Bánatomra a téli időszakban nem tartanak színházi előadásokat és koncerteket az Odeonban, azért kicsit megtapasztalhattuk akusztikai szempontból mennyire értettek a görögök a színház építéshez. A hegy lábánál egy férfi gitáron játszott, mégis úgy szólt, mintha fél méterre lenne tőlünk. Elhagyva az Akropoliszt pillantottuk csak meg, milyen hatalmas távolságra gyakorolt tőlünk.

A görögök vegán gyrosza egyszerűen mennyei és megfizethető. A legtöbb helyen nem használnak húspótló készítményt, szóját vagy beyond meatet. Gomba testesíti meg a húscsíkokat, mindezt olyan gazdag zöldség környezetbe helyezik megfejelve kukoricás kenyér pitával, ami olyan könnyed, hogy még ha két liter vizet is innék rá, tuti nem üli meg a gyomromat. Nemcsak, hogy találtunk vegán helyet, ahol vegán változatban szolgálják a görög tradícionális ételeket, de tíznél is több kizárólag vegán hellyel rendelkezik Athén. Vegetáriánusként elégedettséggel töltött el a haladó szellemiségük. Ahogyan az is, találtam cukormentes édességeket az élelmiszerboltban. Olyan puha és jóságos csokis kekszet ettem, amilyet még az életben nem kóstoltam. 

Az áraik abszolút kedveztek a pénztárcámnak. A Fashion Streetnek megfelelő Ermou utcában mikor két eurót kértek a kávéért, azt hittem kiröhögöm az eladót. 

Elaléltam attól, hogy egy nap kivételével hosszú ujjúban és pulóverben mászkáltam február végén. 

Bármerre néztem mindenhol narancs termett, a parkokban és a forgalmas útszakasz mellett egyaránt. Képtelenségnek tűnt megszokni a narancsfákat, a datolyapálmákkal és a szabadon repkedő zöld papagájokkal együtt. Megállapítottam, a szarka az új varjú, a papagáj az új galamb, bár utóbbiból sincs hiány. 

No meg a macskák. Az egy dolog, hogy a városban bármerre sétálsz történelmi romokba botlasz. Ráfordulsz egy forgalmas útszakaszra, ahol gyógyszertár és ruházati boltok sorakoznak, a messzeségben pedig ott magasodik az Akropolisz. Sétálsz egy merch shoppokkal ellátott útszakaszon, de balra nézel, ahol az utca végén Hadrianus diadalívének elképesztő látványa vág mellbe. Vagy a kiválasztott pizzéria felé az ókori Agóra maradványai mellett sétálsz el. Ugyanilyen váratlansággal és megdöbbenéssel találkozol macskákkal. A legrandomabb helyeken fordulnak elő és nem is kis számban. Ha eltelik tíz perc úgy, hogy egy cicát sem láttál, baj van. 

Kétségtelenül az egyik legmeghatározóbb élményt a Panathenaic Stadium nyújtotta. Az olimpiai láng minden esemény alkalmával itt indul útjára, ráadásul a 2004-es athéni olimpián itt tartották az íjász versenyeket, valamint a maraton befutóját. Már az önmagában dícséretes, hogy látogatható ez a stadion. Igaz, hogy belépőt kell fizetni na bumm, de be lehet menni. Magyarországon melyik stadionba mehetsz be csak úgy egyszerű halandóként. Egyikbe sem. 

Lenyűgöző az építmény. Bármelyik helyre fölmászhatsz, bárhova leülhetsz, annyi időt töltesz itt, amennyit csak szeretnél, még kiállítást is találsz a belsejében, ahol a különböző Olimpiák plakátjait és fákjáit csodálhatod meg. Számomra nem ez okozta a lelki katarzist. 

Körbe futottam a teljes stadiont. Megszállott hobbi futóként ez akkora lelki feltöltődést jelentett, mint színházi emberként Dionüszosz színházában sétálni. Ott futottam, ahol az olimpikonok. Ott melegítettem be, ahol az olimpikonok. Ott kapott a hajamba a szél, ahol az olimpikonoknak. 

A történelem folyamatos jelenléte miatt olyan hangulatba burkol ez a város, amit még nem igazán tapasztaltam. Érzed az időszámításunk előtti századokat ugyanakkor a jelenkort is, lenyomatot találsz a modern olimpiai játékokból, máskor meg mintha filmdíszletek között sétálnál.

Megfejelve a stresszmentességgel, a kevés turistával, a tökéletes idővel és a csodás ízekkel, egyszerűen frenetikus. 

Lehet, hogy bizonyos részek lelakottnak tűnnek, főleg a graffitikkel teli leengedett rácsoknak hála, és igen, itt is akadnak hajléktalanok, akik határozottabban jobb modorúak, mint a Pesten élők. De koszosnak nem mondanám. Nem állítom, nem jött velem szembe szemét az utcán, de sokkal tisztább és rendezettebb, mint kishazánk. Nyáron biztosan másmilyen, de télen nagyon bejövős ez a mediterrán hangulat.