Az egyik munkatársamnak tetszem. Nem csinál belőle előttem titkot, rendszeresen kijelenti, milyen szépnek és szexinek talál. 

Természetesen legyezgeti a hiúságomat, néhanapján jólesik hallani, főleg mivel hadilábon állok magammal ilyen téren. Az utóbbi időben viszont kezd ez kissé tolakodóvá válni. 

Pár éve van nálunk, örültem, amikor sikerült emberileg megnyernem magamnak. Visszahúzódó típus, aki nem locsog fölöslegesen, éppen ezért nem is olyan könnyű vele beszélgetni, meg jó kapcsolatban lenni. Márpedig rendkívül fontos, hogy jóban legyek a háttérben dolgozó emberekkel, mivel sokkal könnyebb bármit is kérnem, ha pozitív viszonyt ápolunk, mint ha nem. Egyébként nem vagyok számító. Taktikus vagyok. Meg előrelátó. Ez a munka megkívánja.

Könnyen megkedvelt. Szuperképességeim egyike, hogy a csigaházában élő férfiakat kicsalogatva a fényre magamhoz édesgetem. Mellettem úgy nyílnak ki, hogy maguk sem veszik észre, a világ viszont látja a rájuk gyakorolt pozitív hatásomat. 

Kedves voltam vele. Dehát én mindenkivel az vagyok, kivéve, ha olyat teszel, amivel elásod magad nálam, de akkor egy életre. Lehet, félreértette, márpedig figyeltem rá, hogy véletlenül se flörtöljek vele, vagy érjek hozzá. Tapasztaltam már, hogy ezt keringőre való felhívásnak veszik, pedig csak szimplán közvetlen a személyiségem. 

Nem gondoltam, túlzottan veszélyben lennék, és a bókjai nem többek ártatlan figyelmességnél, mivel neki ott a viszonylag friss felesége, nekem pedig a férjem, akinek a létezésével és csodálatos harmonikus kapcsolatunkkal teljes mértékig tisztában volt.

Aztán elkezdődtek az ölelgetések. 

Meg az smsek.

Teljesen normális, hogy egy főpróbahéten, amikor olyan feszültek a kedélyek a folyamatos időhiánytól és a közelgő bemutató stresszétől, mint egy megfeszített húr, ami bármelyik pillanatban elpattanhat, szükségünk van némi extra szeretetre. Az ölelés teljesen elfogadott ilyenkor. 

Megölelem a súgót. Megölelem a kellékest. Megölelem a színészt, sőt még a rendezőt is, ha olyan viszonyban vagyunk. Hát őt is megöleltem, mert kérte. Viszont nem mehetek el amellett a tény mellett, hogy közben azért kicsit letapizott. 

A lapátkeze a derekamról végig csúszott az oldalamon előre. Majdnem rácsaptam a kézfejére, hogy nem nyulkapiszka, húzod vissza, de rögtön. Engem aztán senki illetéktelen ne taperoljon.

Hátraléptem, még pont időben. 

Amúgy a fickó nem néz ki rosszul, de egyáltalán nem az esetem. Semmit nem mozgat meg bennem. És gyereke is van. Egy másik nőtől, nem a mostani feleségétől.

A premier bulin igyekeztem távol kerülni tőle, főleg miután úgy nézett rám, hogy tudtam szívesen lenne bennem. Néha odasündörgött, de elhajtottam, mert éppen mély beszélgetést folytattam valaki mással. 

Hajnalban értem haza, már a fogamat mostam, amikor rezgett a telefonom. Sms érkezett, tőle. 

Elmentél? Megakartalak ölelgetni egy kicsit. 

Még csak válaszra sem méltattam. A férjemen és a barátnőimen kívül nekem senki ne írogasson hajnalban. Nem érdekel, hogy alkoholos befolyásoltság alatt állt. Ölelésre vágysz? Menj haza azt ölelgesd az asszonyt. Búj be szépen mellé az ágyba és éld ki a vágyaidat vele.

Egy kicsit azért meg tudtam érteni. De csak egy icuri picurkát. Én is voltam az ellenkező helyzetben, amikor percenként néztem a telefonomat, hátha ír, akibe kissé belebolondultam, mert annyira egymásra rezonált a lelkünk. Amikor majd belehaltam, annyira vissza kellett fognom magam, hogy ne küldjek üzenetet, különben levágós lett volna, hogy többet akarok, pedig nem akarhattam. Tudom milyen érzés. Ismerem a háttérben zajló belső monológót. De nem adhatom meg, amire a hódolóm vágyik, mert nem is akarom.    

Közte és köztem az a különbség, hogy akármennyire is sóvárogtam, nem írtam annak a személynek. Nem lett volna fair. Sem a férjemmel, sem pedig a crush-som tárgyával szemben.

Másnap délelőtt persze megint írt. Kijózanodhatott, és rájöhetett, kissé elragadtatta magát, legalábbis a bocs, ha tolakodó voltam tegnap üzenete erről árulkodott. Visszavonulót fújt, és rádiócsend állt be közöttünk. 

Sajnos nem tartott túl sokáig. 

Rászokott arra, hogy minden előadásom után ír egy sms-t melyben arról érdeklődik hogy ment a produkció. Ártatlannak tűnik, mintha csak informálódna, hogy minden rendben volt-e.

Kaptam egy üzenetet szombaton. 

Kaptam egy üzenetet vasárnap.

Hétfőn megint írt. 

Kedden már hívott is mialatt hazafele sétáltam, de nem vettem fel, mert le voltam némítva. Amikor húsz perccel később szemforgatások közepette visszahívtam, és a puhatolózására, bent vagyok-e még azt feleltem, már hazaértem, benne rekedt a levegő és hirtelen le akarta tenni. Milyen érdekes. Persze a vonal bontást nem akarlak zavarni ürügynek álcázta.

Nem akarsz zavarni? Akkor mondjuk nem kéne nap nap után írogatnod és hívogatnod. Különben is tudom, hogy a férjem jelenléte frusztrál.

Szerdán már az ágyban feküdtem egy jó könyvvel a kezemben, amikor megrezzent a munkatelefonom. Megint írt.

Hogy ment? 

Jött a szokásos kérdés.

Röviden vázoltam a tényeket. Szigorúan a darabra szorítkoztam.

Szinte rögtön érkezett válasz tőle. Nem foglalkoztam vele.

Félórával később megint rezgett a mobilom.

Ezt már komolyan nem hittem el. Idegből rápillantottam a kijelzőre. 

Remélem jól vagy.

Belül egy kicsit felcsattantam. Hagyj már békén este tízkor. Üldözd a rajongásoddal a feleségedet.

Ezt már tényleg nem lehetett máshogy értelmezni, minthogy kétségbeesetten próbál kapcsolatot létesíteni velem. A mindennapjaim részét akarja képezni. Már a sokadik hogy ment az előadás érdeklődés is totál átlátszó volt, de ez a három üzenet fél órán belül végképp alátámasztotta. Főleg, miután megkérdeztem a munkahelyi barátnőmet, aki ugyanabban a feladatkörben dolgozik, mint én, hogy ez a fickó neki is szokott-e az előadásai után írogatni. 

Nem szokott. Minő meglepetés. 

Figyelmen kívül hagytam a közeledési szándékait. Majdcsak észreveszi magát. Beszélni erről biztos nem fogok vele egy, mert iszonyatosan rosszul kezelem az ilyen szituációkat, kettő pedig férfiból van, ergo, iszonyatosan sérülékeny az egója. Na mármost nem vagyok abban a luxushelyzetben, hogy magamra haragíthassam az egyik tárvezetőt azzal, hogy megmondom, húzz a picsába. 

Reméltem, ha nem kap felőlem életjelet és pár napig elkerüljük egymást, mivel teljesen különböző beosztásban dolgozunk, majdcsak normalizálódik a helyzet. 

Két egybefüggő szabadnapom előtt akadt még egy egyfelvonásosom. Csak estére mentem, napközben nem volt dolgom. 

Beértem, láttam, hogy bent tartózkodik a házban, mivel az irodájának az ajtajában, ami az én szobám mellett van, ott lógott a kulcsa. Már itt forgattam a szememet. A produkcióm áll, már tegnap is játszottunk belőle egyet, minden rendben ment, egyáltalán nem kell korrekciózni. Másik előadás nincs, amire be kellene állni és ma bontani sem fognak, akkor meg mi a francot keres még mindig itt. Miért nem ment haza?

Lementem a színpadhoz, hátra a térbe. Ott sertepertélt, pedig semmi keresnivalója nem volt. Nincs dolga a produkcióban. 

Gondolom azért lézengett a takarásban, hogy majd megjelenek és akkor lehet engem ölelgetni, meg taperolni, és megadom azt a törődést, ami hiányzik az életéből. Feltételezem, ha ennyire elharapódzott a meghódításom kísérleteinek a száma, nincs minden rendben otthon.

Nem adtam meg neki ezt az örömöt.

Teljesen levegőnek néztem. Bekészítettem a speciális ortopéd párnámat, ami a sérvem kiújulása ellen kell, beszélgettem a kellékessel, az ügyelő-súgóval, az öltöztetővel. Kimentem a mosdóba,  majd a folyosón trécseltem másokkal. Jól elhúztam az időt az előadás kezdésig.

Még akkor is ott járkált. 

Tájékoztattam a hangosítót, hogy megint felülök mellé, onnan nézem a darabot, mert sose tudni mennyi hely lesz a nézőtéren, be tudok-e ülni vagy teljesen lehetetlen pozícióból kell szemlélnem a színpadi történéseket. Meguntam, hogy sose látom normálisan a darabjaimat, a karzatról pedig minden részletet észre lehet venni. 

Az üldözőm végre elhagyta a teret, én pedig maradtam még egy kicsit, hogy véletlenül se tudjon elkapni. 

Egészkor, amikor már jöttek a nézők, a színészeket pedig előadás kezdéshez hívták, fölmentem a karzatra, hogy elfoglaljam a helyemet a hangosító mellett. Ehhez ki kell menni a térből, föl egy emeletet és onnan lehet bemenni csak. 

Hát nem ott ólálkodott a karzat bejárata előtt? Biztos hallotta, amikor azt mondtam felülök, ő meg leparkolta magát oda, hogy majd akkor lecsap rám. Egy fecsegőposzáta vagyok, engem nem könnyű elkapni.

Meg lekapni sem.

Két nyárral ezelőtt tájolni voltunk. Napokra vidékre utaztunk, egy fesztiválra vittünk több előadást is. Végig jelen kellett lennem, mert mindegyik produkciónak az asszisztálását én végeztem. 

Az üldözőmmel szomszédos szobákat kaptunk. Nehezen tudtam elválni tőle késő éjszaka a félig sötét folyosón úgy, hogy ne történjen semmi, véletlenül se lépje át azt a bizonyos határt. Öt perccel később felhívott, hogy nem megyek-e át kiülni az erkélyére. 

Erkélyem nekem is volt. És ugyanazzal a kilátással és a levegővel rendelkezett.

Nyilván nem beszélgetni akart. 

Hanem baszolgatni. A-val, olgat nélkül.  

Mondanom sem kell, skippeltem az ajánlatot.

Zéró szó nélkül mentem el az üldözőm mellett, és másztam be a karzatra. Egy pillantásra sem méltattam. Mialatt a hangosító mellett arra vártam, lemenjenek a fények, hitetlenkedő mosoly ült az arcomra. Ez a fickó arról panaszkodik nekem, nincs szünnapja, rengeteget melózik, nonstop bent van, de mikor lehetősége lenne hazamenni, mert már rég semmi feladata, akkor meg nem mozdul. Biztos, hogy azért maradt, mert velem akart találkozni. 

A nyakamat tenném rá.

Mire vége lett az előadásnak, szerencsére már elhagyta a házat.

Nyolc perccel azután, hogy átléptem az otthonom küszöbét érkezett az üzenet tőle.

Minden rendben volt?