Értéktelen vagyok.

Sokszor érzem ezt. Azt hiszem túl sokat adok a kapcsolataimban azoknak, akik ténylegesen fontosak a számomra. Azt várnám, ugyanolyan mértékben viszonozzák, de újra és újra rá kell döbbenem, ez nem így van. Pedig csak egy maréknyi emberről van szó. Nem vagyok naív, nem várom el az életemben lévő összes személytől, hogy egyenrangú legyen a viszonyunk. Átlátok az embereken, tudom ki milyen. Tudom kihez hogyan kell hozzáállni, és mit szabad elvárni tőlük.

De van az a kis csoport, akiknél azt hiszem, fontos vagyok. Hogy számíthatok rájuk, mert ők is számíthatnak rám, bármi történjék is. 

Aztán kiderül, nekik nem olyan fontos ez a kapcsolat. Nem egyenlően veszünk részt benne. Az agyam tudja, hogy ez normális. Mindig valaki jobban akarja, mint a másik, és ez nem csak a romantikus kötődésekre igaz. 

Amikor ezzel szembesülök, akkor értéktelennek érzem magam. Olyan személynek, aki nem méltó arra, hogy szeressék. És nem is szeretik. Legalábbis nem annyira, mint amennyire hiszem.

A legutóbb, amikor ezt éreztem, akkor nyaralni voltam és a barátnőm, A írt egy üzenetet, hogy az öccse visszamondta a londoni nyaralásukat, nem mennék-e én el helyette. Ez persze még nem biztos, de 70% százalék a valószínűsége, hogy nem fog ráérni.

Iszonyatosan megörültem ennek a lehetőségnek, mert London a kedvenc városom. Bármennyi időt el tudnék tölteni itt, vagy ha konkrétan nem is a Brit nagyvárosban, akkor a környéken. Számtalan lehetőség van, amit még nem aknáztam ki városon belül és városon kívül is, hiába jártam már kétszer itt.

Az csak külön növelt az értékén, hogy a négy napos nyaralás alatt a Harry Potter Studióba is ellátogatnak, ami a másik kedvenc helyem a Földön. Ilyen lehetőséget nem lehet kihagyni. 

Azért próbáltam nem nagyon beleélni magam, hiszen A részéről sem volt biztos a dolog. 

Egy kicsit meg is ijedtem, mert a nyaralásunk kellős közepén teljesen váratlanul Taylor Swift jegyeket is kellett vennem, fogalmam sem volt, mennyi lesz az annyi a kiruccanásunk végén, ki tudjuk-e húzni a hónap végéig egy minimális összeggel, hogy így legyen keretem a váratlan londoni utazásra.

Meg is írtam A-nak, hogy ez egy teljesen triviális kérdés, abszolút örömmel megyek, ha marad még addig pénz a számlámon. 

Megnyugtatott, hogy hó 20-ig van időm, addig a tesója helyzete is kiderül, szóval nyugodtan átgondolhatom. A repjegy már megvolt, azt mindenképpen át kellett íratni, a szállást lefoglalták, de azt nem kellett előre kifizetni, illetve a Studió jegyeket is megvásárolták már.

Nagyon szerettem volna elmenni. 

Lecsekkoltam a bankszámlámat és elkezdtem fejben kalkulálni. Szinte biztos voltam abban, hogy simán lesz keretem a hirtelen jött ajánlat kirándulásra. De muszáj volt megvárnom a saját nyaralásom végét. Lássuk, hogy annyira jön-e ki, mint amire kalkuláltam. 

Annyira jött ki. 

Amint hazaértem, írtam A-nak, hogy el tudok menni, nyomatékosítottam azt is, mennyire szeretnék. A járattal kapcsolatos mindenféle infókat is kérdeztem, amire nem kaptam választ. Ekkor már sejthettem volna, azért nem ír, mert számomra nem lesz semmi ebből a kis kirándulásból, de azért próbáltam elhessegetni a gondolatot, miközben arra is treníroztam magam, ne éljem bele túlságosan magam ebbe az egészbe. 

Aztán két nappal később 20-án, ameddig lett volna időm meghozni a döntésemet, beközölte a kedvenc Starbucksomban, amikor személyesen találkoztunk, hogy anyukája utazik vele.

Nagyon rosszul esett. 

Azt hittem én vagyok a B terv, de még arra se voltam jó. Nem voltam elég. Simán el lehetett dobni. 

Nem az fájt, hogy nem jött össze a kirándulás, hanem, hogy azért nem jött össze, mert egy olyan ember került képbe, akiről szó sem esett. Mindezt úgy, hogy még bőven a megadott határidőn belül visszajeleztem a pozitív válaszommal.

Én megértem, hogy megijedt, neki kell majd az összes költséget kifizetni, amit két emberre számolt, hogy elbukja a repjegyet, a szállást és a Stúdió jegyeket, és inkább a biztosra ment a bizonytalan helyett, de akkor ne írja meg nekem, hogy van időm, ha már előtte kigolyózott.

Pedig én lettem volna a tökéletes választás. Tavaly jártam utoljára Londonban, mindent tudok a közlekedésről, az árakról, a HP Stúdióról. Tudom mennyivel érdemes odaérni előtte, mekkora a sor, hogyan kell tömegközlekedéssel megközelíteni. Milyen alternatívákkal lehet számolni a reptérről a belvárosba való jutáshoz, még útlevelem is volt az ég szerelmére. 

Hónapokkal korábban hosszan végig hallgattam, azért viszi magával az öccsét, mert A esténként szeretne még csavarogni, és a másik két ember, akikkel utazik, elfáradnak, nem lehet kirobbantani őket a nap végén a szállásról. Engem lehetne, én mennék, mindent magamba szívnék, amit az a város nyújtani tud. Az anyukája biztosan alkalmas lesz erre. 

Nem kellettem. 

Nem ez az első eset, hogy a közelinek gondolt barátaim elkötelezik magukat felém, aztán ha jön jobb programajánlat, inkább azt választják. Így elég nehéz nem arra a következtetésre jutni, értéktelen vagyok. 

Hiszen ha értékes lennék, nem dobnának el, mint egy koszos papírzsebkendőt. Akkor engem választanának. Akkor én lennék az első. Az összes többi későn beesett program opció vagy ebben az esetben felajánlkozó csak utánam következne. 

De persze biztos én gondolkozom rosszul. Én soha nem csináltam még ilyet. Ha elígérkeztem valahova vagy megígértem valamit valakinek, akkor nem mondtam le egy később kapott jobb ajánlatért. Lojalitásnak hívják ezt. 

De ezek szerint még erre sem vagyok méltó. 

A a visszajelzési határidő napjára már a repjegyet is átíratatta az anyukája nevére úgy, hogy addigra már biztos tudatában volt annak, tudok menni. 

Értéktelen vagyok.