Megnéztem a Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz című Netflix gyártású sorozatot, utána elolvastam az adaptáció alapjául szolgáló kötetet, az előzménykönyvet és a folytatást is. Ezekről fogok írni, mivel vitathatatlanul zseniálisak. Spoilerek előfordulhatnak, igyekszem mentes maradni, de a könyv és a sorozat összehasonlítása érdekben elengedhetetlen, hogy érintsek pár pontot, úgyhogy ha nem olvastad valamelyik könyvet, de szeretnéd vagy nem láttad a sorozatot és nem akarod, hogy lelőjek valamilyen fordulatot, akkor ne olvasd tovább a bejegyzést. Imádom a krimi történeteket. Könyves és mozgókép formában egyaránt jöhet. Szeretek spekulálni, szeretem figyelni az apró részleteket, vizsgálni a történet felépítését, ki tudom találni a nyomok alapján, ki tette vagy csak előhúzzák az utolsó pillanatban a kalapból, a megoldás pedig teljesen bugyuta. 

Nem is volt kérdés, megnézem-e a Netflix gyártásában készült Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz sorozatot. 

Korábban nem hallottam a könyvről, így nem is befolyásolta a sorozathoz való állásomat. Teljesen üres tudattal álltam neki.

Legszívesebben már akkor belekezdtem volna, amikor a teljes évad egy időpontban kijött a Netflixen, de mivel pár napra rá utaztunk a bécsi Eras Tourra, nem akartam úgy neki esni, hogy félbehagyom. Elviselhetetlen lett volna a várakozás két epizód között. A gyilkosos történetek fogyasztása kapcsán legalább olyan megszállott vagyok, mint Pip a történet főszereplője. 

A keserédes bécsi hosszú hétvégét követő hétfőn jött el a pillanat. Reggelizés közben megnyitottam a Netflixet és elindítottam. 

Én tényleg nem akartam egyben ledarálni, ízlelni akartam, mint egy kiváló évjáratú bort, de az epizódok végén a távirányító fölött nem rákattintottam véletlenül a folytatásra? Hát de. 

A Netflixes sorozat

Nyilván nagyon jó és izgalmas a történet, különben félbehagytam volna, bár ez nem igazán a sorozat érdeme, hanem a könyvé, mivel táplálkozott valamiből. Megfelelő az epizódok hosszának és számának aránya, nem húzták el indokolatlanul. 6 rész, amik egyenként 45 percesek. Akkora felüdülés végre nem 60 perces játékidővel rendelkező sorozatot nézni. Emiatt is könnyen csúszik, hiszen csak 45 percről van szó. Kicsit a 2000-es évekbeli sorozatokat idézi, amik hasonló játékidővel rendelkeztek, bár a felépítésük jócskán más volt. Mindig akadtak nyugvó pontok, ahova a reklám szünetet be lehetett illeszteni, hát ebben egyáltalán nincsen megnyugvás. 

Kétségkívül a legnagyobb érdeme a rendkívüli hitelessége. Tényleg olyan esetről szól, olyan nyomokat vonultat fel, amiket egy tizenhét éves lány valóban képes megoldani. 

A főszereplő csaj castingja jól sikerült, Emma Myers, aki a Wednesday sorozat óta húzónévnek számít. Rajta kívül, aki leginkább mond még valamit a nézőknek az a Wonkából ismert Mathew Bayton, aki Eliott Wardot alakítja, szóval nem igazán az ismert nevekre mentek rá, ami nem is baj. 

Sajnos rengeteg problémám akadt a rendezéssel és a dramaturgiával. Számos apróság zavart. Ahogy néztem a sorozatot azt éreztem, valami nem oké. Például túl sokszor túl sokáig láttuk Pip arcát, olvasnom kellett volna a reakcióját, de nem sikerült. 

Csomószor megérkezett valahova, hogy aztán fél percen belül elrohanhasson. Miért? Értem, hogy a nyomozás megkívánta, de amikor már harmadszor játszotta el a legjobb barátnőjével, kezdett a karaktere antipatikussá válni.

Számtalanszor érthetetlenül cselekedett. A meggondolatlanság még beleférne, de a tettei nem ebbe a kategóriába tartoztak. A szerzők úgy láthatták, igen, csináljuk, sodorja magát Pip folyton veszélybe, mert akkor Ravival többet tudunk kezdeni, előtérbe tudjuk tolni. Miközben meg elég hamar kiderül, hogy Pip egy rendkívül okos lány. 

Kábé a sorozat háromnegyedének el kellett telnie, mire sikerült kisilabizálnom a lány családi hátterét. Általában jó vagyok a részletek megfigyelésében. Magamban kerestem a hibát, amiért nem értettem, mi van, aztán rájöttem, hogy a sorozat egyfolytában zavaró jeleket küldött felém. Persze, hozhatnak az alkotók olyan döntést, hogy bizonytalanságban hagyjuk a nézőt, hogy majd a végén álljon össze neki a puzzle, de egy, ennyit nem ért, kettő emiatt sokszor lemaradtam fontos részletről, mert azon kattogtam, hogy Viktor, Pip vérszerinti apja-e vagy sem. Vissza kellett tekernem a filmet.

Ahogyan sokszor Andie és Sal bevágott jelenetei is zavartak. Egyáltalán nem tudtam eldönteni, itt most csak egy lehetséges megoldást látunk vagy pedig valójában ez történt. Éppen ezért Andie végkifejlete is zavaros nekem. 

El akart szökni a városból? És Sallel akart elszökni? Sal belement, hogy együtt elmennek? Ezért kellett Andie-nek a sok pénz? 

Azt a jelenetet sem értettem, amikor Pip megorrol Victorra, mert hazugságon kapja. Miért kellett? Hogy jobban megmutassák, mennyire bonyolult lehet egy család élete? Vagy kellett még egy gyanúsított? A gyilkos a saját házából is jöhetett?

De a legjobb példa a karakterek teljesen irracionális cselekedeteire Pip és az anyja veszekedése, aminek a végén Pip kisétál az ajtón az anyukájának tiltása ellenére. Ez még oké lenne. Dehogy ennek semmilyen következménye nincsen a lányra nézve később, hát az teljesen elképesztő. Miközben meg tetszik is nekem Pip mamájának a reakciója, mikor Pip utána hazaér. Lehet létezik olyan szülő, aki így reagál csak én nem ismerek egyet sem. Teljes kettőség kavarog bennem. 

Mindezek inkább az agyam hátsó részében villogtak, próbáltam nem foglalkozni velük. A sorozat utolsó stáblistáját követően megállapítottam kiváló volt, 8-9 pontot adnék rá. 

Aztán elolvastam a könyvet, ami a legjobb döntésnek bizonyult a részemről. 

Az előzménykötet

Az egyik barátnőmmel beszélgettünk a Netflixes sorozatról, miután én is megnéztem (hahó MVGK), ő mesélt az előzménykötetről. 

Előbb olvasta A jó kislányok első gyilkosságát, mint ahogy a sorozatot látta volna, sőt a sorozat érkezéséről is csak később szerzett tudomást. Az írónő stílusát dicsérte, szerinte hasonlítok a főszereplőre, rögtön én jutottam róla az eszébe. 

Máskor is ajánlott már úgy könyvet, hogy kapcsolódott hozzám valamilyen formában, például olyan hangnemben íródott, mint ahogyan a saját történeteimet fogalmazom, amik itt nincsenek fent. Ezek mindig felkeltik az érdeklődésemet. 

Piszkálni kezdte a fantáziámat, tényleg hasonlít rám a könyvbeli Pip? Úgy döntöttem utána járok, és belekezdtem az előzménykötetbe, annak ellenére, hogy később jött ki, mint az első rész. De ahogy a barátnőm is rávilágított, ritka, amikor a könyvsorozatok előtt akad lehetőség az előzmények megismerésére. 

Egy nap alatt kiolvastam. 

Már itt is nagyon tetszett az írónő könnyed olvasmányos nyelvezete, tökéletes hitelességgel megfűszerezve, de a Jó kislányok kézikönyve gyilkossághozban hengerelt le igazán.

Ebben leginkább Pipre és a sztorira koncentráltam, egyszerűen nem akartam hinni, mennyi hasonlóság akad köztem és a kötet között. 

A történet a Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz előtt játszódik, Pip a barátaival részt vesz egy vacsorapartin, ahol gyilkosos szerepjétékos társasjátékot játszanak. 

Én is játszottam ilyen játékot évekkel ezelőtt angol órán. Teljesen létező társas, valóban vacsorapartira találták ki, esztek, közben mindenki kap egy karaktert, a karakternek megfelelően kell viselkedni és a vacsora alatt kell megoldani a gyilkossági rejtélyt. A tanárunk Angliából hozta, a mai napig nem értem, hazánkban miért nem terjedt el a szórakozás ezen formája. Lehet vacsora gyilkosságokra befizetni, de miért nem tudok mondjuk a Gémklubban vagy a Reflexshopnál vásárolni egy ilyet és otthon megtartani a saját bűnesetemet?

Mi persze nem vacsoráztunk, hanem az angolt gyakoroltuk, mivel a játék minden eleme angolul volt, nyilván, magunknak is angolul kellett kommunikálnunk és fényt deríteni arra, ki a gyilkos. 

Ahogyan a könyvben szerepel, volt a karakteremnek saját füzete, megszabott részekkel, mikor meddig olvashatom el, mik a titkaim stb. Egy adott ponton pedig azzal szembesültem, én vagyok a gyilkos. Onnantól pedig arra kellett törekednem, ne gyanúsítsanak. Nem is kaptak el. Ügyes taktikázásomnak hála az osztály nagy része mást talált bűnösnek. 

Zseniális az ötlet, hogy erre épül a könyv. 

Közben szépen vezeti azt is, ahogy Pip vérszemet kap, hogy megoldja a rejtvényt. Magam is ezt érzem minden egyes bűnügyi sztori olvasása vagy nézése közben. 

Ráadásul magyarázatot ad hogyan jut el odáig a lány, hogy nyomozni kezdjen az Andie-Sal ügyben, úgyhogy nem csak egy ilyen kamu könyv, hogy még egy bőrt lehúzzanak a sztoriról és az olvasóról, hanem ténylegesen hozzátesz a trilógiához. A második rész kapcsán is fontos lehet. Persze anélkül is belekezdhetünk a könyvsorozatba, hogy ezt olvastuk volna.

A vége csavart, pedig magam is megéltem a Cluedo szabadulószobás változatával, amikor is annyira elcseszték a játékot és nem adtak megfelelő mennyiségű információt, hogy nem lehetett kitalálni ki tette, mivel és hol. 

A játék magyarázata sokkal bénább, mint az én megoldásom, ami a bizonyítékok fejében hitelesebb, egyben izgalmasabb is. 

Amikor ugyanarról olvastam, amit én magam is megéltem pár hónappal ezelőtt, nem akartam hinni a szememnek. Ugyanazon az érzelmi skálán mentem végig, mint amin Pip a könyvben. A felismeréstől vigyorogtam, mint a tejbetök.

Ezzel a kötettel tökéletesen eltalálták a lelkemet, Pipben valóban magamra ismertem. Egyszerűen kellett a folytatás. 

Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz könyv

Megfordult a fejemben, átugrom ezt a részt és azzal a kötettel kezdem, aminek a sztoriját még nem ismerem. Máskor is csináltam már ilyen. Általában egy film vagy sorozat után azért szoktam belekezdeni a könyvbe, mert tudni akarom a folytatást, viszont nincsen bennem elég fegyelmezettség, hogy közvetlen a látottak után olvassam. Mivel már számos tapasztalattal rendelkeztem ezen a téren, azt is tudtam, fenn áll a veszélye annak, belefutok olyan változtatásokba, amiket nem fogok érteni, ha nem olvasom el az első részt.

Meg fogok mindenkit döbbenteni, Az éhezők viadalában Peeta elveszti a lábát, Az útvesztőben pedig Thomas és Teresa telepatikusan kommunikálnak egymással. Ezeket a fogyaszthatóbbság érdekében kihagyták. 

Az írónő stílusa pedig tényleg annyira bejött, hogy nem foszthattam meg magamat tőle  csupán azért, mert ismertem a sztorit. Sokszor az odavezető út fontosabb, mint maga a végkifejlett. 

Egyáltalán nem bántam meg, sőt.

Minden, ami a sorozatban zavart, az a könyvnek hála megszűnt, mint amikor koncert után csöng a füled, aztán rájössz, hogy már nem. 

Mert a könyv az elejétől a végéig tökéletesen kitalált, felépített, megalapozott és hibátlan. A sorozat belenyúlt, amitől dőltek a dominók, a takaró pedig rövidebb lett, mint ameddig nyújtóztak. 

Számos dolgot megváltoztattak, nincs is ezzel semmi baj, az adaptációnál teljesen normális, ha ettől jobb lesz a kész mű az eredetinél. Ebben az esetben nem ez történt. Elrontották, amit az írónő átgondoltan teremtett meg. Elfogulatlanul beszélek, mivel most a sorozatot láttam előbb, a könyvhöz nem fűződtem érzelmileg, mint ahogy általában szoktam, így reálisan tudtam szemlélni a könyv világteremtését a sorozathoz képest. 

A könyv izgalmasabban és részletesebben mutatja be a a nyomozást. Az E/3-at váltogatja Pip kutatási naplójának részleteivel, amit a lány E/1-ben ír. Egyszerre olvassuk Pip gondolatait, vonódunk bele az érzelmeibe, azonosulunk vele könnyebben, miközben meg kívülről is szemléljük az eseményeket. Minden infót úgy kapunk meg, ahogyan Pip is felfedezi, szóval nincs egy ilyen mindent tudó nagytestvér, nem követjük Ravi cselekvéseit, ha nincs ott a lány például. 

A kutatási napló is tök izgi, az interjúk során elhangzottak úgy kerülnek az olvasó birtokába, hogy Pip begépeli a beszélgetést a projektéhez. Frankón és üdén megtöri a könyv szerkezetét, plusz olvasmányosabbá is teszi. Az interjúk sosem hangoznak el kétszer, vagy a kutatási naplóból szerzünk róla tudomást vagy végig hallgatjuk élőben a beszélgetést. 

A szereplők érdekesebbek, árnyaltabbak és szerethetőbbek. 

Pip nem csak, hogy rendkívül okos, amit a könyv a Netflixes sorozathoz képest mélyebben mutat be, de humorosabb is. Annyira jó személyiséget kreált neki Holly Jackson, amit a film egyszerűen nem tudott visszaadni. Ugyanez az állítás vonatkozik Ravira és a köztük kibontakozó érzelmekre. Andie hátteréről és motivációjáról nem is beszélve.

Tök egyértelmű, hogy Victor milyen státuszt tölt be Pip életében. 

Nem rombolja szét a családi harmóniát azért, hogy újabb gyanúsítottat vonultasson fel. Victor és a fogadó/motel/kis szálloda rész konkrétan nem is létezik. 

A tizenhét éves lány nyomozási fázisai még realisztikusabbak.

Pip nem azért kezdi el felderíteni a bűnesetet, hogy felmentse magát Andie halála ügyében. Annyira örültem, amikor ezzel szembesültem. A sorozat teljesen más személyiséget adott a lánynak azzal, hogy önös érdekből kezd bele a nyomozásba, csupán azért, hogy megnyugtassa a lelkiismeretét, nem miatta halt meg Andie. Megváltoztatták hogy összetettebb figurát kreáljanak Pipnek, bemocskolják és bemutassák nem olyan jó kislány, mint amilyennek látszik. Miközben Andie-t meg szerethetőbbé formálták. Lehet, hogy valakinek tetszik ez a változat, önmagában mind a kettő érvényes, de nekem egyáltalán nem jött be. A könyvben önzetlenül cselekszik Pip, aki amúgy nem is hiszi, hogy megfejti Andie gyilkosságát, ezért pedig jobban lehet menni vele. Innen van hova fejlődni és zuhanni, ha már alapból vaj van a füle mögött, akkor nem igazán. 

A leírások egyszerűek, mégis költőiek. Erőlködés mentes tele fantasztikusabbnál fantasztikusabb ötletekkel, humorral megszórva. Iszonyatosan inspiráló olyan valaki számára, aki írogatni szokott. 

Jó kislányok, rossz viszonyok

A folytatás is olyan lebilincselő, átgondolt és kidolgozott, mint a trilógia első része. 

Pip egy eltűnés kapcsán kezd bele a nyomozásba. 

Annyira kíváncsi voltam, sikerül-e összetennem a teljes képet és rájönnöm, amire Pip is. 90%-ban sikerült. Nagyobb elégedettséget érzek, mint ha egy Agatha Christie krimit fejtettem volna meg, mert ott szinte mindig bejön az a taktikám, a legártatlanabbnak tűnő ember, aki már egy ideje nem került képbe és akit felmentettek a gyanú alól a tettes. 

Hát itt nem ez történik. 

Most is olyan zseniális és 21. századi ötleteket hozott az írónő a nyomozás folyamata során, hogy csak lestem. 

Szeretem, ha egy elképzelés nem csak légből kapott. Ha nem csak azért van benne, mert jól hangzik, hanem indokolt, előre mozdítja a cselekményt. Ha nem létezne, akkor nem tudnának a szereplők tovább lépni. És ez a könyv is pontosan ilyen. 

A jelszó feltöréstől kezdve a közösségi médián át nyomozásig minden realisztikus. Néha felrobbant az agyam a gyönyörtől, hogy milyen megoldásokat hozott már. (Fitbit és Instagram) Nem győztem mesélni a férjemnek, aki nyilván nem tudta megérteni a lelkesedésemet. 

Nehéz úgy létrehozni a folytatást, hogy ne ismételjük önmagunkat, de Holly Jacksonnak sikerült. Mind a nyomok, mind a sztori terén. 

A kutatási projekttől elbúcsúztunk és elindultunk a Podcastek világába. Rögtön a Gyilkos a házban Hulu-Diseny+-os sorozat jutott az eszembe. Párhuzamot véltem fölfedezni az alapötletek között. Csupán véletlen lenne? 

A karakterek is elmozdulnak, nem esnek vissza, onnan építkeznek tovább, ahol az első könyvben elbúcsúztunk tőlük. Több kilométeres utat járnak be. Nincs karakteridegenség.

Lebilincselt, végig fenntartotta az érdeklődésemet, spekuláltam és izgultam. Fordulatokban sem szenvedtem hiányt.

Ráadásul az egyik lényeges nyomot már az első kötetben elrejtette. Teljesen elaléltam a katarzistól. Ki csinál már ilyet manapság? Senki. Pedig ez az, amit igazán szeretek. Az ilyen jellegű átgondoltságot. Az egekbe repíti a kötetek eszmei értékét.

Egyszerűen remek.

A könyvsorozathoz tartozik még egy harmadik könyv is, a Halott kislány a jó kislány. Alig várom, hogy belekezdjek.