A Föld napján elmentem futni a férjemmel.
Nem igazán vagyunk egy súlycsoportban. Ő még csak kacérkodik ezzel a mozgásformával, míg nekem már évek óta a napi rutinomat képezi. Ebből kifolyólag gyakrabban, hosszabb távot és gyorsabban is megyek.
Miattam kezdett futni. Mondjuk nem igazán volt más választása.
Március óta sűrűbb lett az életem, sokkal többet kell dolgoznom, így ha edzeni akarok, vagy felkelek hajnalban vagy a napi feladatokat követően este megyek el.
A korai kelés szóba sem jöhetett. Reggel hétkor még csak az éberség közelében sincs a testem, nemhogy kilométereket fussak. Maradt az este.
Még ha emberi időben is végzek, mire kijutok a munkahelyemről, hazaérek, átöltözöm és elsétálok a rekortán pályához, biztosan besötétedik. Hiába az óraátállítás, bizony még így is megesik, hogy korom sötétben vágok neki.
Fontos volt, hogy a téli időszámítás alatt is eljussak futni, a leterhelt periódusokban ez tart mentálisan a helyemen. Fizikailag is jót tesz, de elsősorban levezeti a feszültséget, és segít, hogy ne kattanjak meg.
Megfordult a fejemben, veszek egy bérletet a munkahelyemhez közeli edzőtermek egyikében, de akkor sokkal több cuccal kellett volna bejárnom dolgozni, és amúgy is a szabadban szeretek futni. Engem ne csekkoljanak idegenek a fitness teremben miközben kiköpöm a tüdőmet.
Viszont este, egyedül, a Ligetben futni, hát attól a gondolattól is fáztam. Nem is kicsit.
Felvetettem a férjemnek, mi lenne, ha esténként eljönne velem. Különben is panaszkodott arra, a hétköznapok végére teljesen elüli a derekát, én pedig tapasztalatból tudom, hova vezet, ha nem mozgatja ki. Derék sérvhez.
Mivel egy drága lélek, akinek rendkívül fontos a kiegyensúlyozottságom, belement.
Kicsiben kezdtük. Hetente egyszer, lassan egy kört futottunk közösen, majd miután ő kiált én a sötétség leple alatt a kivilágított pályán még megcsináltam a maradék négy-öt kilométeremet. A többi napon szimplán kikísért és messziről szemlélte, amíg én Flasht játszottam. Bár nem tartott velem, mégis biztonságban éreztem magam.
A Föld napján is elmentünk közösen.
Este kilenc is elmúlt mire magunkra vettük a futószerkónkat. A férjem szokás szerint nagyon beöltözött, póló, pulóver, sapka, én csupán egy pulóverben és egy vékonyabb, bokáig érő futós nadrágban vágtam neki az estének. Általában én vagyok kettőnk közül a fázósabb, kivéve, ha futásról van szó. Eléggé befolyásolja az állóképességemet, ha túl melegen öltözöm fel.
Kéz a kézben sétáltunk el a Ligetig. Szeretem ezt a rávezető szakaszt, mindig beszélgetünk, miközben az izületeink is bemelegednek.
Alig jártak az utcán, csupán pár kutyasétáltatóval találkoztunk, a csípős tíz fokos levegő borzongatott. Kézfejemre húztam a pulóverem ujját, de tudtam a hőmérséklet addig lesz csak diszkomfortos, amíg meg nem teszem futva az első lépéseket.
A férjem a napjáról mesélt. A munkahelyén zajló értelmetlen szituációkról. A két lépcsős zebrához akkor érünk oda, amikor zöldre váltott a gyalogosoknak jelző egyik, majd másik lámpa is.
A beton és a rekortán pálya torkolatánál megálltunk egy kicsit. Gyors orrfújás, vezeték nélküli fülhallgató behelyezése, megfelelő zene kiválasztása. A férjem átmozgatta magát, mialatt a szokásos műveleteimet végrehajtottam.
Egyszerre indítottuk el az edzést az okos óráinkon. A metsző levegő az arcomba csapott, ahogy elindultunk a gumi pályán.
Már az elején megállapodtunk, a férjem diktálja a tempót. Szükségem volt rá, hogy végig fusson velem. Ennyire későn még sosem kezdtünk bele az edzésbe, és mai napon egyáltalán nem volt kedvem egyedül menni, úgyhogy kiegyeztünk egy közös harminc percbe. Le tudja futni ezt a távot, de biztosan nem az én ritmusomban. Nem jelentett gondot. Inkább megyek lassabb tempóban, de ma este egy métert sem teszek meg egyedül.
A lépteim könnyűek és fesztelenek voltak. Súlytalannak éreztem magam, miközben a férjem mellett haladtam a közvilágítással kijelölt téglavörös pályán, ami a sárga fénynek köszönhetően sokkal sötétebbnek hatott. Taylor Swift angyali hangja a fülemben, mintha csak nekem énekelt volna.
A testem majd szétfeszült a vágytól, hogy szárnyaljon. Nem adhattam meg neki ezt az örömöt. Szabályosan vissza kellett fognom magam, hogy ne hagyjam le életem szerelmét.
Az első kanyarban észrevettem, hogy kivágták a Liget leggrandiózusabb fáinak egyikét, ami édes árnyékot nyújtott a forrósággal teli nyári napokon. Elborzadtam a látványtól, és szidtam, aki ezt a döntést meghozta egy újabb árnyék nélküli szakaszra ítélve ezzel a futókat. Pusztítani lehet a fákat, de másikat ültetni a helyükre nem.
Hangosan megállapítottam végre sikerült befoltozni a pálya szétbarmolt részét, ami közel két éve áll szétcseszve a KRESZ park átgondolatlan építkezésének köszönhetően. Persze még csak véletlenül sem lehet rámenni. Elkerítették, továbbra is extra energiát igénybe véve kell megkerülni. Óvatosan, pontosan kiszámítva lelépni a betonra, majd nagyobb szintkülönbséget követően méterekkel később vissza a gumira.
A legapróbb változást is észrevettem. Nem kellett figyelnem a lélegzetemre, elkalandozhattam, mivel egyáltalán nem jelentett kihívást a tempó.
Nem mindig volt ez így. Emlékszem, amikor még két percet sem tudtam lefutni. Amikor egy kör szenvedés után a férjem volt az, aki hátrahagyott egy lendületesebb extra körért, mialatt én kifújtam magam. Elégedettséggel töltött el, hogy fordult a kocka. Én vagyok az edzettebb. Még akkor is, ha nem vagyok és soha nem is leszek olyan vékony, mint mondjuk Olivia Rodrigo vagy a szeretett Taylor Swift.
Akác illata keveredett a spangli összetéveszthetetlen szagával. Mégsem volt annyira kihalt a Liget, mint amilyennek tűnt.
Megörültem, amikor végre valaki szembe futott velünk. Ilyenkor minden erőmet beleadva felgyorsíthattam, hogy a férjem elé kerülve helyet adjak futó társunknak. Pár száz méter múlva aztán olyannyira vissza kellett lassulnom, szinte helyben futottam, amíg arra vártam, életem szerelme utolérjen.
Az edzés felénél untam meg a kocogást. Kellett valami extra kihívás. Nem elégedtem meg a környezetem szemlélésével. Úgy döntöttem kipróbálom a Swift módszert.
Taylor Swift a Time magazinnak adott interjújában elárulta többek között úgy készült fel az Eras Tourra, hogy minden nap futás közben végig énekelte a teljes set listet. A lassabb számoknál kocogott vagy gyors sétált a futópadon, a gyorsabbaknál konkrétan futott.
Eléggé szemérmes vagyok, hogy edzés közben csak úgy nekiálljak énekelni, a saját 5 perc 40 másodperces per kilométer átlagom mellett meg se merném próbálni, azonnal beszúrnia az oldalam, de este háromnegyed tízkor a férjem társaságában eljött az idő.
A Wildest Dreams ütemes intrója alatt összeszedtem magam és a He said, “Lets get out of this town” sort már együtt énekeltem az énekesnővel. Énekeltem, költői túlzás annak nevezni, amit csináltam. Közelében sem jártam a tökéletes hangmagasságnak és a tüdőből tolásnak. Mégis több volt, mint szavak lihegése.
Felrúgtam az addig szorosan tartott légzési szabályt és a zene ívével mentem. Próbáltam tartani a sorokat és ott levegőt venni ahol a művésznő is. Ez már önmagában is hatalmas vállalásnak tűnt.
Arra számítottam, szinte a kísérletem elején be fog szúrni az oldalam, de lement egy sor, két sor, tíz sor és már a szám végénél tartottam úgy, hogy igazából teljesen jól voltam.
Felbátorodtam. A You Need To Calm Down-ba már hangosabban és felszabadultabban vágtam bele. A sikerélmény és a saját erőm tudata szétáradt a mellkasomban, fűtött akár egy kályha télvíz idején.
Hagytam, hogy a zene magával ragadjon és kijöjjön, amit magamba temetek, amikor nem vagyok kizárólag egyedül.
Nem törődtem azzal, ki mellett futok el és ki hallhatja a próbálkozásomat, feldobott, hogy nem haltam bele a Swift módszerbe. A hasizmom megfeszült az erőlködéstől, a tüdőm levegőért kiáltott mialatt más sem vett körül csak tiszta, hűs levegő. Az oldalam még mindig bírta.
Az Is It Over Now?-val az edzés utolsó szakaszához értünk, ugyanakkor kiderült, nem érdemes a Ligetben háromnegyed tíz után futni, mert beindítják a locsoló rendszert. Nyáron nem jelentene problémát, de a Föld napjának estéje inkább egy őszi éjszakára emlékeztetett, amikor bizony idegesítő, ha nedves leszel.
Nevetve, énekelve, elszántan szlalomozva futottam át a vízpermet alatt. Az órám jelzett, lejárt a harminc perc. Lassítottam, majd átváltottam sétálásra. Visszafordultam, hogy összeszedjem a férjemet, aki velem ellentétben messziről elkerülte a locsolókkal teli szakaszt.
Mámorban úszva, hiszen három Swift számot is végig toltam, vettem ki az AirPodsomat a fülemből, és tettem vissza a kapszulába a fehér pálcikákat. Úgy éreztem, enyém a világ.
Máskor is szoktál futás közben énekelni? Érdeklődött a férjem.
Nemmel feleltem.
Ne is, mert elég fura hangok jöttek ki belőled.
