Régóta futok.

Egészségügyi okok miatt kezdtem el még hét évvel ezelőtt, pedig én és a mozgásforma ezen típusa eléggé külön utakon jártunk. Már a középiskolában is gyűlöltem a coopereket, de midnig tisztességesen végig toltam a megszabott időket vagy távokat. 

Amikor több, mint hét évvel ezelőtt kiderült, cukorbeteg lettem és baromira le kellene fogynom, amihez persze a diéta mellett elengedhetetlen a rendszeres mozgás, a legkézenfekvőbb választásnak a futás tűnt. 

Fogalmam sem volt, mi mást kezdhetnék el, ráadásul a megfelelő ruházaton és cipőn kívül ingyen volt, a szabadbeli mozgásnál pedig nem kellett a figyelő tekintetektől tartanom, amit esetlegesen egy edzőteremben megkaptam volna.

Letöltöttem egy abszolút kezdőknek fejlesztett futós appot és belevágtam az életmódváltásba. 

Hamar összehangolódtunk, és bár a mai napig nem tartom magamat egy nagy futónak, egyszerűen elválaszthatatlanok lettünk.

Imádom, amikor a levegő a bőrömet éri, miközben korlátok nélkül szárnyalok a szabadban a megfelelő zenére. Tökéletesen kordában tart mentálisan és fizikailag is. Éppen ezért óriási hidegzuhanyként ért, amikor 2022-ben kiderült, discopathiám vagyis porckorong kiboltosulásom van. Háziorvosi nyelven deréksérv. 

A tüneteim elviselhetetlen fájdalmakkal jártak. 

A derekam bal oldalából olyan kisugárzó tízes skálán tizenhármas erősségű kínok áradtak, amiket előtt még sosem éltem meg. Mintha folyamatosan becsípődés és nyomás alatt állt volna. A teljes bal lábam zsibbadt, a lábujjaimat egyáltalán nem éreztem, ha egy picit is megmozdultam, mintha kést forgattak volna a derekamban. Nem bírtam állni, nem bírtam menni, még a legkisebb táv is iszonyatos erőfeszítéssel és szenvedéssel járt. A fekvésen kívül semmi nem hozott enyhülést. Kivéve a futás. Az valahogy ment. Miközben tudtam, ez tuti nem normális, valójában nem lenne szabad kilométereket futnom, ha a 15 perces séta távolságot is 35 perc alatt teszem meg könnyek között.

Először azt hittem, csak meghúztam valamimet, hiszen történt korábban hasonló, de ahogy teltek a napok és a hetek a várt javulás pedig nemcsak, hogy elmaradt, de a fizikai állapotom egyre rosszabbra fordult, egyértelművé vált, itt bizony nagyobb a gond. Különösen, amikor még a meleg víz is olyan irritációt és kínt okozott, mintha egy pontban forró lándzsával döfködtek volna újra és újra. 

Kezdetét vette az egészségügyben tett látogatásaim sziszifuszi sorozata. Egy hónap telt el a háziorvosi vizsgálat és aközött, hogy kiderült mi is pontosan a bajom. 

Szerintem a gondok már ott kezdődnek, amikor a háziorvos azt a tanácsolja úgy menjek tovább az ortopédiára, mert hogy ezzel muszáj hozzájuk fordulnom, hogy odasétálok és azt mondom, amikor ma reggel leszálltam a buszról történt valami, ami miatt szörnyű fájdalmaim lettek, különben az életben nem kapok időpontot a vizsgálatra.

De mesélhetnék arról is, hogy amikor sírás és makacskodás árán nehezen bár, de  elértem, beengedjenek az ortopédushoz, mivel telefonon nem lehetett a szakrendelésre időpontot kérni, mert nem is volt bekötve hozzájuk a vonal így rendelési időben időpont nélkül odamentem, addig pedig el nem mozdultam, amíg végül nem foglalkoztak velem, amikor pedig végre az orvos szeme elé kerültem, akkor hozzám sem nyúlt, el akart küldeni, amikor meghallotta, zsibbad a lábam arra hivatkozva ez neurológiai eset lesz, végül miután csak megröntgeneztek, nem az én leletemet nézte, amikor ismét sorra kerültem. 

Azt is mondhatnám, hogy a neurológián hasonlóan jártam. Szintén nem akartak foglalkozni velem, vissza akartak küldeni az ortopédiára, majd amikor meghallották, onnan jöttem, akkor át akartak irányítani a reumatológiára. Reumatológiára, harminc évesen, na persze! Úgy tűnt rám mosolygott a szerencse, amikor hónapokig tartó várakozás helyett két héten belül kaptam időpontot egy MRI vizsgálatra, amit a neurológus intézett nekem, miután kiharcoltam megvizsgáljon, majd a szerencse rögtön el is párolgott, amikor egy nappal azelőtt, hogy visszamentem volna a neurológushoz megtudni a vizsgálat eredményét és a továbbiakat, az orvos váratlan megbetegedése miatt lemondták az időpontot. Határozatlan időre. De másik szakorvoshoz ne menjek, független attól, hogy mennyire szenvedek. 

Ahogyan arról is beszélhetnék, hogy a háziorvosom az eredményt látva telefonon közölte velem, sérvem van, de valójában a gyógytornász, akit magánúton kerestem, mert már elegem lett a küldözgetésből, a hazugságokból, a folyamatosan romló egészségügyi állapotomból, elemezte ki az orvosi leletemet. Tőle tudtam meg az igazságot, a discopathia nem sérv. Hiába szeretik annak nevezni. 

Kemény munkával, odafigyeléssel gyógyítható. Száz százalékosan felépülhetek. Élhetek olyan életet, mint korábban. 

Szakorvos azóta se látta az eredményeimet.

Beszélhetnék ezekről hosszan, keserűen, és válogatottabbnál válogatottabb kifejezéseket használva, de nem teszem, mert nem ez a lényeg. 

Hanem, hogy a megfelelő szakembernek hála fél év után, áprilisban újra futhattam. 

Olyan gyógytornászhoz kerültem, aki nem mondott le rólam. Aki nem utasította el élből a célomat, miszerint újra akarok futni. Egyszer a távoli jövőben. Aki azt mondta, a teljes regenerációt követően ez is lehetséges lesz. 

Persze verejtékes munka állt előttem, és először annak örültem, amikor a fájdalom kezdett csökkenni. 

Szó szerint újra kellett tanulnom járni. Újra kellett tanulnom ülni. Meg kellett tanulnom helyes pozícióban felvenni a cipőmet, felkelni az ágyból. Újra kellett tanulnom hajolni. 

Nulláról kellett kezdenem a futást is, mintha az elmúlt öt év meg sem történt volna. Először csak heti egyszer mehettem. Egy perc kocogást egy perc sétával váltakoztattam, amit tízszer ismételtem. Figyeltem hogyan reagál rá a derekam. 

Bekönnyeztem, amikor a talpam alatt újra a rekortán pályát éreztem, amikor a hűvös áprilisi levegő az arcomat csipkedte. A fájdalom pedig nem jelentkezett, sem az edzés közben sem azt követően, ez pedig mindennél többet ért. Érzelmek tornádója sodort magával, amiben egyértelműen az öröm, a hála és a megkönnyebbülés dominált.

Fokozatosan kellett hozzászoktatnom a testemet a terheléshez. A legnehezebb része a türelem volt. Hiába szerettem volna előrébb tartani, be kellett húzni a kéziféket és mértékletességet tanúsítva, alapos átgondoltsággal megtervezni és kivitelezni az edzéseket. 

Kis lépés az emberiségnek, de hatalmas lépés, egy porckorong kiboltosulásból felépülő futónak.

2023 szeptemberére már letudtam futni 6 km-t egyben, megállás nélkül, minden megterhelés és utólagos tűnet nélkül. 

Idén nyáron pedig teljesítettem életem második 10 km-ét kevesebb, mint egy óra alatt. 

Mostmár egy héten négyszer vagy ötször edzem, spinracingezem és futok, van hogy úszom. Több, mint egy hónapja pedig minden héten egyszer 10 km-t futok. 

Teljesen jól vagyok. 

Több, mint jól. 

Remekül.

Csináltattam egy migrén piercinget. 

Nehezen vettem rá magam. Öt éve gondolkodom rajta, tulajdonképpen attól a pillanattól kezdve, hogy először hallottam róla. 

Tizenéves korom óta küzdök fejfájással, és a létező összes módszert kipróbáltam, ami a földön létezik. Használtam vietnámi balzsamot, aminek az illata olyan erős, hogy bekönnyezel tőle ha a halántékodra kened. Vegetáriánus lettem, mivel tanulmányok bizonyították, hogy a hús elhagyása javít a migrénes tüneteken, és valóban. Elmentem látásvizsgálatra, aminek eredményeképpen kaptam egy fél dioptriás szemüveget, hogy tehermentesítsen, munka közben ne erőltessem a szemem a sötétben. Persze az is kiderült, hogy az egyik szemem cilinderes, rosszul töri meg a fényt, tehát eredményezhet hányingerrel járó fejfájást, ha órákon keresztül a reflektorok játékát kell néznem, a stroboszkópról nem is beszélve. Ez persze nem nyújt megoldást a front hatására jelentkező rosszullétre. 

Próbáltam illóolajokat, fejfájás csillapítókat, kávét hidegen és melegen, jeges kólát, koffein tablettát, citromos espressót, de egyik sem nyújtott száz százalékos megoldást. 

Akadt olyan eset, amikor a fájdalomcsillapító hatott, ha még időben csíptem el a dolgot, de a legtöbb esetben annyit ért, mint halottnak a csók. 

Néha sikerült kikúrálnom magam egy fél liter víz, kávé és koffein tabletta hármas hatással. Amikor nem, akkor be kellett vetnem a jeges zero kólát, az agyfagyasztás is a bevált praktikák közé tartozott. 

Néha annyi koffeint fogyasztottam, ami már bőven túlszaladt az egészséges mértéken, a fájdalom csillapítóról nem is beszélve, csak múljon már el az a rohadt fejfájás. 

Mert, hogy nemcsak egy napig szenvedtem, hanem bizony akadtak olyan alkalmak is meglehetősen gyakran, amikor akár egy hétig is. Az alvás sem hatott, pedig hét évvel ezelőtt még varázsszerként működött, biztos lehettem benne, éjszaka elmúlik. Ma már ez sem segít. 

Aztán volt olyan időszak, amikor hetekig talán egy hónapig sem fájt, utána meg beütött a krach. 

Több mint tizenöt éven át úgy élni az életedet, végezned  a munkád, hogy azért küzdesz, fenn maradj a vízen, miközben az örvény próbál lehúzni a mélybe, elég kimerítő. 

Amikor először meséltek nekem a migrén piercingről, és hogy az illető mit tapasztalt rögtön azután, hogy megszúrták a fülét, tudtam, valószínűleg nekem is segítene. Persze nincsenek csodagyógyszerek és az urbán legendák ellenére sem akupunktúra, élettani hatása mégis bizonyított. 

Mégsem mertem belevágni. Inkább tovább kárhoztattam magam szenvedésre. Nem a fájdalomtól féltem. Hogy biztosan fájni fog, amikor kilyukasztják a fülem. Hanem, hogy mi van, ha nem válik be. Nem vagyok az a több fülbevalós lány. Tökéletesen megelégedtem azzal az egy-egy lukkal, ami a bal és jobb cimpám része. Ráadásul fiatalként be is fosattak rendesen, miért ne akarjak több csecsebecsét a fülembe. 

Az egyik tanárom mesélte, hogy majd meghalt egy második ékszerért, meg is történt az új lyuk készítése a meglévő mellé, csakhogy sikerült valami olyan pontot eltalálnia a készítőnek, hogy amikor bekerült az ékszer, a tanárom úgy érezte, éles karmok markolásszák a beleit. 

Ettől tartottam én is, hogy elcseszik. 

Persze higgyünk abban, hogy a készítő ért a dolgához, mondjuk egészen meglepő, hogy ez mennyire nem így van, de feltételezzük, hogy ért. Ha már füllyukasztásra adom a fejem, akkor olyanhoz megyek, aki tuti megbízható. Mégis kihez forduljak? Városi pletyka alapján nem akartam elindulni. És ki tudja, valóban hatásos-e a migrén piercing? 

Az elmúlt pár évben egyre több ismerősömnek lett ilyen kiegészítője, de egyikük véleményére sem mertem építeni a fejem és a fülem helyzetét. 

Iszonyatosan vegyes visszajelzéseket adtak. 

Természetesen ahány ember, annyiféle helyen készítették a piercinget. Valaki azt állította, neki segített a fejfájásán, de a legtöbben arról számoltak be, semmilyen hosszútávú változás nem történt. Nem csoda, hogy nehezen adtam be a derekam. Olyanról is hallottam, mindenképpen akkor csináltassam, amikor fáj a fejem, akkor lehet igazán lemérni a hatékonyságát. Mégis hogyan számoljam ezt ki, amikor nem tudom előre mikor fog fájni a fejem? 

Az anyósom mentett meg. Ő is elég durván szenvedett a rosszullétektől, ami nála inkább stressz alapon működött, mint frontból fakadt, nálam sajnos mind a kettő játszott, viszont vele ellentétben és sosem hánytam. Én csak meghalni akartam. 

Bevállalta a kísérleti nyúl szerepét. 

Natáliáhóz ment, aki az eredeti ShenMen és Migrén piercinget bevezette. Hosszas kutakodás, értékelések és vélemények olvasgatása után esett rá a választása. 

Végre akadt egy hozzám közeli személy, akinek a véleményére nemcsak adtam, de ezerszázalékosan meg is bíztam benne.

Csupa pozitív élményről számolt be. A fejfájásai teljesen megszűntek, a frontokat ha meg is érzi, akkor sem a fejével. Legutóbb például szédült kicsit. Annyira örülnék, ha inkább szédülnék, minthogy szét akarjon nyílni a koponyám a halántékomnál, hogy kibújjon belőle egy alien. 

Ettől függetlenül vacilláltam még egy kicsit. Mégiscsak plusz lyukak lesznek a fülemben, ha pedig nem válik be, akkor fölöslegesen szúrattam át a porcomat.

A végső elhatározást a bécsi Eras Tour adta meg. A koncert eltörlése akkora stresszel nehezedett a szervezetemre, hogy napokon keresztül a kínok kínját éltem át és nem csak lelkileg. Két fejfájás csillapítóval, két kávéval és fél liter vízzel sikerült az utolsó napon helyrebillentenem magam, amik reggel 9-re már bennem voltak. Nem kellett mélyen magamba néznem, hogy tudjam, nincs ez így jól. 

Hazaértünk Bécsből és másnap már foglaltam is időpontot Natália oldalán. Rengeteg vendége van, így nem is csoda, hogy szeptembernél előbb nem is találtam szabad helyet. Nem bántam, mivel ki akartam élvezni a nyár utolsó cseppjeit és bár pontosan nem tudtam mivel jár az utókezelés, azt sejtettem, hogy közvetlenül a piercing elkészülése után nem lehet elmenni úszni. 

Szeptember 13-án, 17.40-kor jött el az én időm. Csak később tudatosodott bennem, hogy  péntek. Péntek 13. A szerencsenapom. 

Éjszaka hasogató fejfájás ébresztett, ami kedvesen végig kísérte a napomat. Délben már odáig jutottam, alig vártam, hogy este legyen. Legszívesebben a takaró alatt feküdtem volna behunyt szemmel, de nem lehetett, mert barátnős gyerekes látogatóba mentem, vásárolnom kellett, banánkenyeret sütnöm. 

A hidegfront ütött be. Körülbelül tizenöt fokkal lehetett hűvösebb, mint napokkal előtte, az eső pedig megállíthatatlanul zuhogott. Nem csoda, hogy rosszul voltam. 

Nem vettem be fájdalomcsillapítót. Nem is jöhetett volna jobbkor a fejfájás. Így legalább tökéletesen lemérhetem a szúrás hatását. Összejött az ajánlás, amit annyian szajkóztak. 

Nem mehettem éhgyomorral a migrén piercing készítésre, ezt előre megírták, viszont alig bírtam bármit is leerőltetni a torkomon, hányingerem lett a fejfájástól. A jobb halántékomból indult, mint mindig, és kisugárzott a homlokomra. Néha átvándorolt a tarkómra, majd vissza a homlokomra, de a halántékomról nem mozdult. 

A Stadionokhoz kellett mennem, és kizárólag az időponttal rendelkezőket fogadták. Másoknak, beeső járókelőknek nincsenek nyitva. A férjem velem tartott annak ellenére is, hogy tudtuk, nem jöhet be velem az üzletbe, kint kellett maradnia az utcán. Megnyugtatott a jelenlétének a tudata, támogatott a metrózásnál.

A helyiségben mindenki nagyon kedves és segítőkész volt. Ki kellett tölteni egy nyomtatványt, ami nekem elég nehezen ment, mivel alig bírtam koncentrálni a fájdalomtól, így a bekezdéseket többször is el kellett olvasnom. Aztán vártam, hogy behívjanak a másik szobába, ahol a fülszúrás történt. 

Szúrtak, nem pedig lőttek, rendkívül fontos kihangsúlyozni. 

A második helyiségben miután helyet foglaltam a székben, elém tették az ékszereket, amik közül választhattam. Első pillantásra tudtam, miket szeretnék. A migrén piercingnek egy bogyós félkarikát választottam, aminek a belső peremét apró csillogó kövek díszítették. 

Egy ShenMen piercinget is kértem stresszoldás céljából, úgyhogy rögtön kettőt is szúrtak aznap. Nem hagytam teret a fejfájásnak, kimaxoltam a lehetőségeket, ráadásul a ShenMen csomó más problémán is segít. 

A ShenMen ékszerek közül egy apró kövekkel kirakott kígyón akadt meg a tekintetem. Reputation album by Taylor Swift. Kellett valami hozzá köthető, a szívettépő nyári élményem után meg különösen. 

Először a migrén piercinget készítették el. Ehhez a porcot kellett átszúrni, amit Natália végzett. Kizárólag ő szúr, a többiek segítenek. Azt hittem fájni fog úgy igazán, de vennem kellett egy mély levegőt, kifújni és már kész is volt. Nem mondom, hogy nem éreztem, viszont egy tisztító arckezelés a kozmetikusnál sokkal durvább tud lenni. 

Aztán vártam. Eltelt kis idő mire Natália újra visszatért hozzám elkészíteni a ShenMent, addig a többi vendéggel foglalkozott. Érkezett egy hölgy, aki helyreállításért jött. Egy másik helyen készítették a piercingjét, amit kegyetlenül elrontottak. Szegény nagyon szenvedett. 

Nem nagyon tudtam figyelni a körülöttem folyó eseményeket, mivel magammal voltam elfoglalva, a saját érzéseimre koncentráltam. 

Pillanatokkal a szúrást követően a fejem kezdett tisztulni, a fájdalom a száz százalékról rohamosan lecsökkent először harmincra, majd tovább. Olyan érzés volt, mint amikor a köd kezd felszállni. Vagy mikor borús esőfelhőkön keresztül hatol át a repülő, mígnem eléri a repülőmagasságot, ahol az ég ragyogóan kék, a nap pedig szikrázó és még a Hold is látható.

Mosolyba szaladt az arcom.

Mire Natália visszatért hozzám a következő körre, a fejfájás lecsökkent öt százalékra. 

Nem tudom, hogy a SenMen piercing hatása volt vagy a kettő együtt, de a szúrásokat követően iszonyatosan nyugodt, békés, kiegyensúlyozott és lassú lettem. A nap hátralévő részében semmi nem tudott volna felidegesíteni. Mintha valami nyugtatót szedtem volna be, pedig semmilyen gyógyszeres kezelést nem kaptam, a tűk sterilek voltak, és magam sem szedtem be semmilyen pirulát.

A fejfájás csökkenése akkora megkönnyebbüléssel és boldogsággal járt. Őszinte mosollyal és könnyen léptem ki az ajtón a férjemhez. 

Ha nem a saját bőrömön tapasztalom, akkor biztosan nem hiszem el, hogy ilyen létezik. Az eredeti ShenMen piercing csapatnál kapott papírok többször felhívják a figyelmet és a kollégák is elmondták, hogy eltarthat akár két hétig is, mire a piercingek kifejtik hatásukat, de kétségtelen, hogy a szúrás pillanata hatással volt rám. És nem azért, mert sokkba került a szervezetem. Inkább az ellenkezője.

Vittem magammal egy cukormentes csokit a biztonság kedvéért, bár bent is kedvesen kínálgattak édességgel meg vízzel, de csak órákkal később fogyasztottam el, egy mert nem éreztem szükségét, kettő pedig folyton elfelejtettem megenni. 

Az este további részében egy teknőst elevenítettem meg. A férjemmel még aznap útra keltünk a szüleihez, amihez össze kellett még pakolnom, de elég lassan ment, mert azon kaptam magam kiesnek a gondolatok a fejemből, és még csak nem is érdekelt.

A fejfájásom másnapra teljesen elmúlt. 

Két hét telt el a piercingek készítése óta, a fejem még mindig tiszta. Fájdalomnak nyoma sincsen. 

Remélem így is marad. 

Nem akarnak dolgozni az emberek. 

A nyáron a szabadidőmben részt vettem egy projektben. Egynapos elfoglaltságot jelentett, de segítenem kellett az előkészítésben. A szervezés egy részét én intéztem, mert olyanok is dolgoztak benne, akiket én ismertem, ráadásul helyszín ügyileg is hazai pályán mozogtam. 

Mégis leginkább azért kaptam a pénzt, hogy azon a bizonyos napon elmenjek, letoljam, amit kell, aztán kész, vége. 

A projekt kisfőnöke, egy nő, az eseményt követően mondta nekem, hogy majd készíteni fog egy listát, amit át kellene néznem, hogy biztosan nem felejtettek-e ki senkit, aki ebben a cuccban dolgozott.  

Mondtam, persze. 

Belül még örültem is, mert a legutóbbi alkalommal, amikor hasonló eseményben működtem közre, ezt a listát nekem kellett megcsinálnom. 

A projekt egy napot igényelt, a végtermék mégis később jött ki. Hónapokkal később. 

Az egész nyaramat nyugalomban töltöttem, hiszen elvégeztem, amit rám bíztak, ráadásul elég frenetikusan. 

Augusztus elején, azon a héten, amikor csütörtök reggel utaztam Bécsbe az Eras Tourra, érkezett egy e-mail a projekt kisfőnökétől, amibe rajtam kívül a projekt főmenedzsere, meg egy másik szervezőcsaj került becsatolásra. Az állt benne, hogy legyünk oly kedvesek és szedjük össze, hogy ki mindenki vett részt ebben a munkafolyamatban. 

Abszolút felhúztam magam. De olyannyira, hogy a vörös posztón kívül semmi mást nem láttam. Mintha skarlát filtert húztak volna a szememre. Bíborban játszott a teljes kávézó, ahol éppen akkor tartózkodtam, amikor az e-mailt elolvastam. Bíborban játszott az emberekkel teli beton, miközben hazafele sétáltam, bíborban játszott a szövegszerkesztő is, amikor otthon felnyitottam a gépet és megnyitottam egy új dokumentumot. 

Bedühödtem, mert a lista készítése nem az én feladatom lett volna. Ez a nő nem az első alkalommal játszotta el velem, hogy átdobta rám a majmát, amivel neki kellett volna megküzdenie. 

És bedühödtem, mert tulajdonképpen az összes információnak a birtokában volt, csupán meg kellett volna nyitnia egy dokumentumot. A projekt aktuális napja előtt ki kellett küldeni egy menetrendet, az összes érintett nevével és e-mail címével. Ezt a doksit ő is megkapta. Ráadásul a háttérből segédkeztek olyan emberek is, akiket kizárólag ő ismert, akiknek azon a bizonyos napon nem kellet megjelenniük. Szóval többet tudott, mint én, mert tudta azt is, amit nekem kellett, de olyat is, amit nekem nem kellett. 

Megmondtam neki, hogy hagyjon békén és végezze el a munkáját? Dehogy mondtam. Ilyeneket nem lehet csak úgy beközölni olyanokkal, akikkel életedben először létesítesz munkakapcsolatot és érzed, hogy ha megtennéd, még neki állna följebb. Főleg, ha máskor is szeretnél hasonló eseményen részt venni, persze nem vele, mert a hátadon feláll a szőr tőle, viszont elég kapcsolattal rendelkezik, hogy beajánljon máshova vagy örökre elvágja a lehetőségeidet. 

Lenyeltem a büszkeségemet, és a bika módból próbáltam átkapcsolni birka üzemmódra. 

Körülbelül három percembe tellett elkészíteni a listát barátomnak, Ctrl C-Ctrl V-nek köszönhetően. Majd szintén plusz három percet áldoztam arra, hogy a csatolmány mellé egy szép válasz e-mailt is megfogalmazzak, amiben határozottan leszögeztem, én ezeknek az információknak vagyok a birtokában, akadnak kérdéseim, amiket a listában feltűntettem, és hogy mindenki egészítse ki, amivel szeretné. Hálálkodó visszajelzést kaptam, aztán síri csend. Egészen a múlt hétig, amikor is az üzenetek újra záporozni kezdtek. 

A projektvezetője Messengeren írt nekünk, hogy kéne neki a végleges lista. Egyáltalán nem reagáltam rá, hagytam, hogy a nővel beszélgessen. Már elvégeztem, amit nekem kellett, sőt még többet is. 

Felszaladt a szemöldököm, amikor olvastam a nő sokadik válaszát, hogy a doksi ott van e-mailben, amit a projektvezető is megkapott, mivel augusztus elején a válasz mindenki gombra kattintásomnak köszönhetően hozzá is megérkezett.

Az általam küldött dokumentumról beszéltek. 

Magyarul senki nem nyúlt hozzá, mivel abba a levelezésbe azóta sem érkezett új üzenet, legalábbis én nem láttam. 

Csináljátok csak, gondoltam. 

A helyzet tovább kulminálódott a héten. 

A következő fázisban kaptunk egy képet a tervezett végleges lista kinézetéről ellenőrzés céljából, amit egy grafikus készített.

Alapból a grafikusnak is akadtak megjegyzései, amiket a képen fel is tűntetett. Amikor megláttam, konkrétan felhördültem.

Az egyik ember neve mögött ott szerepelt a kérdőjel, amit én írtam oda.

Egy másiknak hiányzott a vezetékneve, mert nem tudtam, de nem is kellett.

Az én státuszomnál szerepelt egy másik név is, aki nem is dolgozott a projektben, ráadásul a titulus feltüntetésnél sem sikerült konszenzusra jutni helyesírásilag. Az ismeretlennél külön szerepelt, nálam meg egyben, mivel alapból egybe kell írni, és én úgy is írtam. 

Az egyik pozíció mögötti rubrika üresen állt, mivel soha nem közölték velem az illető nevét, így üresen hagytam. 

Képesek voltak ugyanazt a változatot tovább küldeni a grafikusnak, minden kiegészítés nélkül, amit én készítettem egy hónappal ezelőtt. Senki nem nyúlt bele. Senki nem töltötte ki a vakfoltokat, senki nem javította ki az esetleges hibákat, senki nem tette hozzá, amit még kellett. 

Mégis mit csinált, akkor eddig az a nő azt leszámítva, hogy kiadta a feladatot? Semmit. Más, fontosabb projektekkel foglalkozott. Pedig neki is el kellett volna végeznie a munka ráeső részét. 

De ezek szerint a grafikustól beérkezett változatot maga a projektvezető sem ellenőrizte. Minden csekkolás nélkül dobta tovább nekünk, különben feltűnt volna neki a pozíciómnál szereplő vadidegen neve.

Elsőként reagáltam a képre, pedig jópár óra eltelt mire odajutottam. Ugyanazokat megírtam hármunk közös levelezésébe, amiket anno az e-mailben is, burkoltan célozva arra, hogy ezt egyszer már megtettem, ráadásul a helyesírási hibára és ismeretlen emberre is felhívtam a figyelmet. 

Kiderült, hogy a grafikus egy meglévő mintába dolgozott, véletlenül benne maradt egy név, aminek nem kellett volna. Megesik az ilyen. 

A projekt kisfőnöknője jócskán utánam vette fel a beszélgetés fonalát. Beleszólt abba, hogy milyen sorrendben kellene lennie az embereknek, és hogy kik kerüljenek még feltűntetésre. 

Most végezte el azt a feladatot, amit korábban kellett volna. Egy egész hónap állt a rendelkezésre.

Precizitást és határidőket csak másoktól várunk el, magunktól nem?

A projektvezető továbbította az infókat a grafikusnak, majd a javítást követően a második ellenőrző kör következett. 

Tulajdonképpen nekem nem is kellett volna megnyitnom a képet. Nem is kellett volna megnéznem, de jófej módon átolvastam. Megint kiszúrtam egy helyesírási hibát. 

Óvatosan megjegyeztem a közös chatünkben, hogy szerintem az egyik névnél hiányzik egy ékezet, mivel xyné Pompas valaki szerepelt. Pompás szó létezik a magyar nyelvben, pompas viszont nem. Bár manapság egyáltalán nem lehet tudni. 

A projektvezető velem értett egyet, majd félreértelmezte, amit még írtam és azt hitte én fogok a Pompás ügy végére járni, márpedig ezt az embert a kisfőnöknő hozta be, még csak nem is hallottam soha előtte a nevét. 

A projektvezető folyamatosan bombázott az üzeneteivel. 

Kiderült már, hogy kell írni? Le akarja adni a végleges változatot. 

Én a kisujjamat sem mozdítottam. Majd válaszol a nő. 

Kiderült, hogy természetesen Pompás. 

Telefonon pötyögte a nevét és a gyorsaság kedvéért nem figyelt az ékezetekre. 

Először is, ez egy féligazság, mivel az általa leadott nevek egy részénél sikerült ékezetet írni. Másodszor, ha tudod, hogy fontos, hogy pontosan legyen írva, mivel a végleges leadást követően nem lehet módosítani, ha pedig hibásan kerül ki mindenhova, az elég ciki, akkor nem kéne venni a fáradtságot, hogy többször leellenőrizve precízen begépelve küld el a neveket? 

Vagy ha éppen más dologba vagy benne és egyszerre kéne tíz párhuzamos feladatot intézned, akkor mondd azt, hogy bocsi, de nem érek rá, néhány óra múlva megírom, amikor kizárólag erre tudok koncentrálni. 

Az én világomban ennek kellene történnie. 

Arról nem is beszélve, hogy az utolsó utáni pillanatban kapkodva egészítette ki a listát, amire elég sok idő állt a rendelkezésére. 

Mi ebből a tanulság? Hogy senki nem akar dolgozni, és mindig az a biztos, amit én magam végzek el. Kár, hogy nem tehetem meg, hogy olyan projektjeim legyenek, amiben kizárólag magamra számíthatok. Vagyis megtehetem, de abból nem tudok megélni. 

Úgyhogy mély levegő, pókerarc. 

Belül meg levonom a saját következtetéseimet.

Nem kell másoknak tudniuk, mit gondolok valójában.   

Megnéztem a Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz című Netflix gyártású sorozatot, utána elolvastam az adaptáció alapjául szolgáló kötetet, az előzménykönyvet és a folytatást is. Ezekről fogok írni, mivel vitathatatlanul zseniálisak. Spoilerek előfordulhatnak, igyekszem mentes maradni, de a könyv és a sorozat összehasonlítása érdekben elengedhetetlen, hogy érintsek pár pontot, úgyhogy ha nem olvastad valamelyik könyvet, de szeretnéd vagy nem láttad a sorozatot és nem akarod, hogy lelőjek valamilyen fordulatot, akkor ne olvasd tovább a bejegyzést. Imádom a krimi történeteket. Könyves és mozgókép formában egyaránt jöhet. Szeretek spekulálni, szeretem figyelni az apró részleteket, vizsgálni a történet felépítését, ki tudom találni a nyomok alapján, ki tette vagy csak előhúzzák az utolsó pillanatban a kalapból, a megoldás pedig teljesen bugyuta. 

Nem is volt kérdés, megnézem-e a Netflix gyártásában készült Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz sorozatot. 

Korábban nem hallottam a könyvről, így nem is befolyásolta a sorozathoz való állásomat. Teljesen üres tudattal álltam neki.

Legszívesebben már akkor belekezdtem volna, amikor a teljes évad egy időpontban kijött a Netflixen, de mivel pár napra rá utaztunk a bécsi Eras Tourra, nem akartam úgy neki esni, hogy félbehagyom. Elviselhetetlen lett volna a várakozás két epizód között. A gyilkosos történetek fogyasztása kapcsán legalább olyan megszállott vagyok, mint Pip a történet főszereplője. 

A keserédes bécsi hosszú hétvégét követő hétfőn jött el a pillanat. Reggelizés közben megnyitottam a Netflixet és elindítottam. 

Én tényleg nem akartam egyben ledarálni, ízlelni akartam, mint egy kiváló évjáratú bort, de az epizódok végén a távirányító fölött nem rákattintottam véletlenül a folytatásra? Hát de. 

A Netflixes sorozat

Nyilván nagyon jó és izgalmas a történet, különben félbehagytam volna, bár ez nem igazán a sorozat érdeme, hanem a könyvé, mivel táplálkozott valamiből. Megfelelő az epizódok hosszának és számának aránya, nem húzták el indokolatlanul. 6 rész, amik egyenként 45 percesek. Akkora felüdülés végre nem 60 perces játékidővel rendelkező sorozatot nézni. Emiatt is könnyen csúszik, hiszen csak 45 percről van szó. Kicsit a 2000-es évekbeli sorozatokat idézi, amik hasonló játékidővel rendelkeztek, bár a felépítésük jócskán más volt. Mindig akadtak nyugvó pontok, ahova a reklám szünetet be lehetett illeszteni, hát ebben egyáltalán nincsen megnyugvás. 

Kétségkívül a legnagyobb érdeme a rendkívüli hitelessége. Tényleg olyan esetről szól, olyan nyomokat vonultat fel, amiket egy tizenhét éves lány valóban képes megoldani. 

A főszereplő csaj castingja jól sikerült, Emma Myers, aki a Wednesday sorozat óta húzónévnek számít. Rajta kívül, aki leginkább mond még valamit a nézőknek az a Wonkából ismert Mathew Bayton, aki Eliott Wardot alakítja, szóval nem igazán az ismert nevekre mentek rá, ami nem is baj. 

Sajnos rengeteg problémám akadt a rendezéssel és a dramaturgiával. Számos apróság zavart. Ahogy néztem a sorozatot azt éreztem, valami nem oké. Például túl sokszor túl sokáig láttuk Pip arcát, olvasnom kellett volna a reakcióját, de nem sikerült. 

Csomószor megérkezett valahova, hogy aztán fél percen belül elrohanhasson. Miért? Értem, hogy a nyomozás megkívánta, de amikor már harmadszor játszotta el a legjobb barátnőjével, kezdett a karaktere antipatikussá válni.

Számtalanszor érthetetlenül cselekedett. A meggondolatlanság még beleférne, de a tettei nem ebbe a kategóriába tartoztak. A szerzők úgy láthatták, igen, csináljuk, sodorja magát Pip folyton veszélybe, mert akkor Ravival többet tudunk kezdeni, előtérbe tudjuk tolni. Miközben meg elég hamar kiderül, hogy Pip egy rendkívül okos lány. 

Kábé a sorozat háromnegyedének el kellett telnie, mire sikerült kisilabizálnom a lány családi hátterét. Általában jó vagyok a részletek megfigyelésében. Magamban kerestem a hibát, amiért nem értettem, mi van, aztán rájöttem, hogy a sorozat egyfolytában zavaró jeleket küldött felém. Persze, hozhatnak az alkotók olyan döntést, hogy bizonytalanságban hagyjuk a nézőt, hogy majd a végén álljon össze neki a puzzle, de egy, ennyit nem ért, kettő emiatt sokszor lemaradtam fontos részletről, mert azon kattogtam, hogy Viktor, Pip vérszerinti apja-e vagy sem. Vissza kellett tekernem a filmet.

Ahogyan sokszor Andie és Sal bevágott jelenetei is zavartak. Egyáltalán nem tudtam eldönteni, itt most csak egy lehetséges megoldást látunk vagy pedig valójában ez történt. Éppen ezért Andie végkifejlete is zavaros nekem. 

El akart szökni a városból? És Sallel akart elszökni? Sal belement, hogy együtt elmennek? Ezért kellett Andie-nek a sok pénz? 

Azt a jelenetet sem értettem, amikor Pip megorrol Victorra, mert hazugságon kapja. Miért kellett? Hogy jobban megmutassák, mennyire bonyolult lehet egy család élete? Vagy kellett még egy gyanúsított? A gyilkos a saját házából is jöhetett?

De a legjobb példa a karakterek teljesen irracionális cselekedeteire Pip és az anyja veszekedése, aminek a végén Pip kisétál az ajtón az anyukájának tiltása ellenére. Ez még oké lenne. Dehogy ennek semmilyen következménye nincsen a lányra nézve később, hát az teljesen elképesztő. Miközben meg tetszik is nekem Pip mamájának a reakciója, mikor Pip utána hazaér. Lehet létezik olyan szülő, aki így reagál csak én nem ismerek egyet sem. Teljes kettőség kavarog bennem. 

Mindezek inkább az agyam hátsó részében villogtak, próbáltam nem foglalkozni velük. A sorozat utolsó stáblistáját követően megállapítottam kiváló volt, 8-9 pontot adnék rá. 

Aztán elolvastam a könyvet, ami a legjobb döntésnek bizonyult a részemről. 

Az előzménykötet

Az egyik barátnőmmel beszélgettünk a Netflixes sorozatról, miután én is megnéztem (hahó MVGK), ő mesélt az előzménykötetről. 

Előbb olvasta A jó kislányok első gyilkosságát, mint ahogy a sorozatot látta volna, sőt a sorozat érkezéséről is csak később szerzett tudomást. Az írónő stílusát dicsérte, szerinte hasonlítok a főszereplőre, rögtön én jutottam róla az eszébe. 

Máskor is ajánlott már úgy könyvet, hogy kapcsolódott hozzám valamilyen formában, például olyan hangnemben íródott, mint ahogyan a saját történeteimet fogalmazom, amik itt nincsenek fent. Ezek mindig felkeltik az érdeklődésemet. 

Piszkálni kezdte a fantáziámat, tényleg hasonlít rám a könyvbeli Pip? Úgy döntöttem utána járok, és belekezdtem az előzménykötetbe, annak ellenére, hogy később jött ki, mint az első rész. De ahogy a barátnőm is rávilágított, ritka, amikor a könyvsorozatok előtt akad lehetőség az előzmények megismerésére. 

Egy nap alatt kiolvastam. 

Már itt is nagyon tetszett az írónő könnyed olvasmányos nyelvezete, tökéletes hitelességgel megfűszerezve, de a Jó kislányok kézikönyve gyilkossághozban hengerelt le igazán.

Ebben leginkább Pipre és a sztorira koncentráltam, egyszerűen nem akartam hinni, mennyi hasonlóság akad köztem és a kötet között. 

A történet a Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz előtt játszódik, Pip a barátaival részt vesz egy vacsorapartin, ahol gyilkosos szerepjétékos társasjátékot játszanak. 

Én is játszottam ilyen játékot évekkel ezelőtt angol órán. Teljesen létező társas, valóban vacsorapartira találták ki, esztek, közben mindenki kap egy karaktert, a karakternek megfelelően kell viselkedni és a vacsora alatt kell megoldani a gyilkossági rejtélyt. A tanárunk Angliából hozta, a mai napig nem értem, hazánkban miért nem terjedt el a szórakozás ezen formája. Lehet vacsora gyilkosságokra befizetni, de miért nem tudok mondjuk a Gémklubban vagy a Reflexshopnál vásárolni egy ilyet és otthon megtartani a saját bűnesetemet?

Mi persze nem vacsoráztunk, hanem az angolt gyakoroltuk, mivel a játék minden eleme angolul volt, nyilván, magunknak is angolul kellett kommunikálnunk és fényt deríteni arra, ki a gyilkos. 

Ahogyan a könyvben szerepel, volt a karakteremnek saját füzete, megszabott részekkel, mikor meddig olvashatom el, mik a titkaim stb. Egy adott ponton pedig azzal szembesültem, én vagyok a gyilkos. Onnantól pedig arra kellett törekednem, ne gyanúsítsanak. Nem is kaptak el. Ügyes taktikázásomnak hála az osztály nagy része mást talált bűnösnek. 

Zseniális az ötlet, hogy erre épül a könyv. 

Közben szépen vezeti azt is, ahogy Pip vérszemet kap, hogy megoldja a rejtvényt. Magam is ezt érzem minden egyes bűnügyi sztori olvasása vagy nézése közben. 

Ráadásul magyarázatot ad hogyan jut el odáig a lány, hogy nyomozni kezdjen az Andie-Sal ügyben, úgyhogy nem csak egy ilyen kamu könyv, hogy még egy bőrt lehúzzanak a sztoriról és az olvasóról, hanem ténylegesen hozzátesz a trilógiához. A második rész kapcsán is fontos lehet. Persze anélkül is belekezdhetünk a könyvsorozatba, hogy ezt olvastuk volna.

A vége csavart, pedig magam is megéltem a Cluedo szabadulószobás változatával, amikor is annyira elcseszték a játékot és nem adtak megfelelő mennyiségű információt, hogy nem lehetett kitalálni ki tette, mivel és hol. 

A játék magyarázata sokkal bénább, mint az én megoldásom, ami a bizonyítékok fejében hitelesebb, egyben izgalmasabb is. 

Amikor ugyanarról olvastam, amit én magam is megéltem pár hónappal ezelőtt, nem akartam hinni a szememnek. Ugyanazon az érzelmi skálán mentem végig, mint amin Pip a könyvben. A felismeréstől vigyorogtam, mint a tejbetök.

Ezzel a kötettel tökéletesen eltalálták a lelkemet, Pipben valóban magamra ismertem. Egyszerűen kellett a folytatás. 

Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz könyv

Megfordult a fejemben, átugrom ezt a részt és azzal a kötettel kezdem, aminek a sztoriját még nem ismerem. Máskor is csináltam már ilyen. Általában egy film vagy sorozat után azért szoktam belekezdeni a könyvbe, mert tudni akarom a folytatást, viszont nincsen bennem elég fegyelmezettség, hogy közvetlen a látottak után olvassam. Mivel már számos tapasztalattal rendelkeztem ezen a téren, azt is tudtam, fenn áll a veszélye annak, belefutok olyan változtatásokba, amiket nem fogok érteni, ha nem olvasom el az első részt.

Meg fogok mindenkit döbbenteni, Az éhezők viadalában Peeta elveszti a lábát, Az útvesztőben pedig Thomas és Teresa telepatikusan kommunikálnak egymással. Ezeket a fogyaszthatóbbság érdekében kihagyták. 

Az írónő stílusa pedig tényleg annyira bejött, hogy nem foszthattam meg magamat tőle  csupán azért, mert ismertem a sztorit. Sokszor az odavezető út fontosabb, mint maga a végkifejlett. 

Egyáltalán nem bántam meg, sőt.

Minden, ami a sorozatban zavart, az a könyvnek hála megszűnt, mint amikor koncert után csöng a füled, aztán rájössz, hogy már nem. 

Mert a könyv az elejétől a végéig tökéletesen kitalált, felépített, megalapozott és hibátlan. A sorozat belenyúlt, amitől dőltek a dominók, a takaró pedig rövidebb lett, mint ameddig nyújtóztak. 

Számos dolgot megváltoztattak, nincs is ezzel semmi baj, az adaptációnál teljesen normális, ha ettől jobb lesz a kész mű az eredetinél. Ebben az esetben nem ez történt. Elrontották, amit az írónő átgondoltan teremtett meg. Elfogulatlanul beszélek, mivel most a sorozatot láttam előbb, a könyvhöz nem fűződtem érzelmileg, mint ahogy általában szoktam, így reálisan tudtam szemlélni a könyv világteremtését a sorozathoz képest. 

A könyv izgalmasabban és részletesebben mutatja be a a nyomozást. Az E/3-at váltogatja Pip kutatási naplójának részleteivel, amit a lány E/1-ben ír. Egyszerre olvassuk Pip gondolatait, vonódunk bele az érzelmeibe, azonosulunk vele könnyebben, miközben meg kívülről is szemléljük az eseményeket. Minden infót úgy kapunk meg, ahogyan Pip is felfedezi, szóval nincs egy ilyen mindent tudó nagytestvér, nem követjük Ravi cselekvéseit, ha nincs ott a lány például. 

A kutatási napló is tök izgi, az interjúk során elhangzottak úgy kerülnek az olvasó birtokába, hogy Pip begépeli a beszélgetést a projektéhez. Frankón és üdén megtöri a könyv szerkezetét, plusz olvasmányosabbá is teszi. Az interjúk sosem hangoznak el kétszer, vagy a kutatási naplóból szerzünk róla tudomást vagy végig hallgatjuk élőben a beszélgetést. 

A szereplők érdekesebbek, árnyaltabbak és szerethetőbbek. 

Pip nem csak, hogy rendkívül okos, amit a könyv a Netflixes sorozathoz képest mélyebben mutat be, de humorosabb is. Annyira jó személyiséget kreált neki Holly Jackson, amit a film egyszerűen nem tudott visszaadni. Ugyanez az állítás vonatkozik Ravira és a köztük kibontakozó érzelmekre. Andie hátteréről és motivációjáról nem is beszélve.

Tök egyértelmű, hogy Victor milyen státuszt tölt be Pip életében. 

Nem rombolja szét a családi harmóniát azért, hogy újabb gyanúsítottat vonultasson fel. Victor és a fogadó/motel/kis szálloda rész konkrétan nem is létezik. 

A tizenhét éves lány nyomozási fázisai még realisztikusabbak.

Pip nem azért kezdi el felderíteni a bűnesetet, hogy felmentse magát Andie halála ügyében. Annyira örültem, amikor ezzel szembesültem. A sorozat teljesen más személyiséget adott a lánynak azzal, hogy önös érdekből kezd bele a nyomozásba, csupán azért, hogy megnyugtassa a lelkiismeretét, nem miatta halt meg Andie. Megváltoztatták hogy összetettebb figurát kreáljanak Pipnek, bemocskolják és bemutassák nem olyan jó kislány, mint amilyennek látszik. Miközben Andie-t meg szerethetőbbé formálták. Lehet, hogy valakinek tetszik ez a változat, önmagában mind a kettő érvényes, de nekem egyáltalán nem jött be. A könyvben önzetlenül cselekszik Pip, aki amúgy nem is hiszi, hogy megfejti Andie gyilkosságát, ezért pedig jobban lehet menni vele. Innen van hova fejlődni és zuhanni, ha már alapból vaj van a füle mögött, akkor nem igazán. 

A leírások egyszerűek, mégis költőiek. Erőlködés mentes tele fantasztikusabbnál fantasztikusabb ötletekkel, humorral megszórva. Iszonyatosan inspiráló olyan valaki számára, aki írogatni szokott. 

Jó kislányok, rossz viszonyok

A folytatás is olyan lebilincselő, átgondolt és kidolgozott, mint a trilógia első része. 

Pip egy eltűnés kapcsán kezd bele a nyomozásba. 

Annyira kíváncsi voltam, sikerül-e összetennem a teljes képet és rájönnöm, amire Pip is. 90%-ban sikerült. Nagyobb elégedettséget érzek, mint ha egy Agatha Christie krimit fejtettem volna meg, mert ott szinte mindig bejön az a taktikám, a legártatlanabbnak tűnő ember, aki már egy ideje nem került képbe és akit felmentettek a gyanú alól a tettes. 

Hát itt nem ez történik. 

Most is olyan zseniális és 21. századi ötleteket hozott az írónő a nyomozás folyamata során, hogy csak lestem. 

Szeretem, ha egy elképzelés nem csak légből kapott. Ha nem csak azért van benne, mert jól hangzik, hanem indokolt, előre mozdítja a cselekményt. Ha nem létezne, akkor nem tudnának a szereplők tovább lépni. És ez a könyv is pontosan ilyen. 

A jelszó feltöréstől kezdve a közösségi médián át nyomozásig minden realisztikus. Néha felrobbant az agyam a gyönyörtől, hogy milyen megoldásokat hozott már. (Fitbit és Instagram) Nem győztem mesélni a férjemnek, aki nyilván nem tudta megérteni a lelkesedésemet. 

Nehéz úgy létrehozni a folytatást, hogy ne ismételjük önmagunkat, de Holly Jacksonnak sikerült. Mind a nyomok, mind a sztori terén. 

A kutatási projekttől elbúcsúztunk és elindultunk a Podcastek világába. Rögtön a Gyilkos a házban Hulu-Diseny+-os sorozat jutott az eszembe. Párhuzamot véltem fölfedezni az alapötletek között. Csupán véletlen lenne? 

A karakterek is elmozdulnak, nem esnek vissza, onnan építkeznek tovább, ahol az első könyvben elbúcsúztunk tőlük. Több kilométeres utat járnak be. Nincs karakteridegenség.

Lebilincselt, végig fenntartotta az érdeklődésemet, spekuláltam és izgultam. Fordulatokban sem szenvedtem hiányt.

Ráadásul az egyik lényeges nyomot már az első kötetben elrejtette. Teljesen elaléltam a katarzistól. Ki csinál már ilyet manapság? Senki. Pedig ez az, amit igazán szeretek. Az ilyen jellegű átgondoltságot. Az egekbe repíti a kötetek eszmei értékét.

Egyszerűen remek.

A könyvsorozathoz tartozik még egy harmadik könyv is, a Halott kislány a jó kislány. Alig várom, hogy belekezdjek. 

Idén Cataniában nyaraltam. Az utazóoldalak csak a látványosságokat gyűjtik össze, számos hasznos és igen praktikus részletről hallgatnak, mint például hol kell jegyet venni a reptéri buszra vagy hogy fel lehet jutni az Etnára Catániából induló sima távolsági busszal is. Összegyűjtöttem azokat a tudnivalókat, tippeket, amik megkönnyítették volna szicíliai tartózkodásomat, ha előre tisztában vagyok velük.

1. Catania nem egy turista város. 

Nincs kinyalva, az utcákat nem árasztják el a turisták, kukát is nagyon ritkán talál az ember. Inkább aludni jönnek ide, mintsem egy teljes hetet eltölteni, ugyanis a városban található nevezetességek maximum egy napot tesznek ki. Alaptábornak viszont annál jobb. Kiváló kiindulási pont, ha fel szeretnénk fedezni Szicíliát, távolsági közlekedése egészen remeknek mondható, rengeteg busz indul igen sűrűn a különböző városokba, köztük Taorminába és Siracusába is. Emellett a tengerpartja is csodás.

2. Bejutás a reptérről Alibusszal. 

Ha repülővel érkezünk és nem bérelünk autót, akkor a reptérről a legkönnyebben és zökkenőmentesen az Alibus buszjárattal lehet bejutni a városba, ami a Fontanarossai Nemzetközi Repülőtér és a Stazione Centrale állomás (másnéven Piazza Giovanni XXIII) között közlekedik. A reptérről érkezve balra kell fordulni, majd pár perc séta után elérjük az Alibus állomását. Jegyet kizárólag a buszon lehet venni 4 euro per főért, amit érvényesíteni kell a járműn található jegyautomatában. Az érvényesítéstől kezdve 90 percig utazhatunk a jeggyel, továbbá a helyi járatokra is érvényes. Kártyát és készpénzt is elfogadnak.
3. A strandon nem kell belépőt fizetni csupán a napernyő és a napágy bérlését.

Catania fantasztikus homokos tengerparttal vagyis playaval rendelkezik, melyen egymás után sorakoznak a különböző fizetős strandrészek, ez a Lido. A luxusabb kategóriától a szerényebbekig minden megtalálható, az emberlánya nem győzi a Google-ön az értékeléseket olvasni, annyi van. A felszereltségnek megfelelően az árak különböznek. Belépő külön nincsen, ha mégis kérnek az már régen rossz, a napernyő-napágy bérlés tartalmazza. Utóbbira szükség is van, ha nem akarsz ropogósra sülni. 

Én a Lido Europát választottam, cataniai tartózkodásom alatt többször is ellátogattam ide. A napernyő két napággyal 20 euróba került hétvégén és hétköznap egyaránt, ha 15.00 után mentünk, akkor 15 eurót kértek érte. Családi vállalkozás, nagypapa a pénztáros, az angolul beszélő unoka adja az útbaigazítást az öltözőkabinok és tusolók irányába. Nem egy luxushodály, de tudja, amit tudnia kell. Kedves a személyzet, tiszta, igényes a környezet, mosdók, tusolók, öltözőkabinok, szabad helyek, nyugalom és egy büfé is akad.

 4. Eléggé sajátságosan kezelik az idő fogalmát a tömegközlekedés terén. 

Nem nagyon fogjuk használni a helyi tömegközlekedést, kivéve ha a tengerpartra megyünk, mivel a város nagyobb nevezetességei mind séta távolságra fekszenek, ám ha mégis igénybe vesszük, számolnunk kell azzal, a buszok nem indulnak pontosan vagy kimaradnak járatok. Ez a reptéri busz esetében is érvényes.

5. Bizonytalanul működik a roaming.

Nem tudni, helyi adottság vagy pedig a mobilszolgáltatónál van a gond, de rendszeresen eltűnik az internet, ha adatforgalmat használunk. A repülőmódba lerakás és visszahelyezés segít, kivéve az Etna tetején, ott semmilyen hálózat nincsen. Néha többször is próbálkozni kell, hogy végül működjön. Korábbi utazásaim során még soha nem tapasztaltam ilyen problémát. Nem az én készülékem hibás, Magyarósi Csaba ugyanerről számolt be szicíliai úti vlogjában. 

6. Mindenhol lehet kártyával fizetni.

A 15 érdekes tény Athénról cikkemben már írtam arról, mennyire fontos kérdés számomra a kártyás fizetés. Az utcai árusok kivételével mindenhol tudtam a kártyámat használni, még a strandon és a kis boltokban is. Ne tévesszen meg, ha azt mondja valamelyik hely only cash. Nyilván azt preferálja, de kell, hogy legyen nála terminál. Ha határozottan állítod, mással nem tudsz fizetni csak kártyával, akkor érdekes módon előbb-utóbb előkerül az a terminál.

7. A strandjárat nem a Stazione Centraléról indul. 

A D jelzésű busszal lehet eljutni a Lidóra, mely a Piazza Paolo Borsellinoról indul megadott időközönként. Jegyet az állomáson kijelölt jegypénztár bódéban lehet venni 1 euróért. A kihelyezett automaták egyáltalán nem működnek. A jegy szintén 90 percig él az érvényesítéstől kezdve. Mindenképpen vegyük meg a vonaljegyet a visszaútra is, mivel a tengerparti szakaszon semmilyen lehetőségünk nincs a vásárlásra. 

8. A busz nem áll meg, ha nincs több hely rajta, illetve a távolsági nem enged fel, ha nincs szabad ülőhely. 

Ha a partra megyünk, érdemes lehet olyan strandrészt kinéznünk magunknak, ami távolabb esik a várostól, mivel ha megtelik a busz, nem áll meg az állomáson, hiába várakoznak. Ha jót akarunk magunknak, az érkező járatnak integessünk, különben lehet, hogy tovább megy. A távolsági buszok esetében érdemes időben érkezni, ha elfogynak az ülőhelyek, nem szállhatunk fel.

9. Nincsenek nyilvános mosdók, még a buszállomásokon sem. 

Magyarországhoz hasonlóan nincsenek utcai nyilvános wc-k így, ha menni kell, akkor muszáj beülni valahova egy italra vagy ételre. A nagyobb látványosságoknál, mint a Teatro Anticonál Catániában és Taorminában vagy Szirakúzában a Neapolis Archaeological Parknál találunk, de a távolsági buszállomásokon ne számítsunk rá. Ha mégis van, akkor nem működik vagy jobb esetben egy rapper áráért (50 cent) nyerünk bebocsátást. 

10. Távolsági közlekedés Interbusszal.

Cataniából Szicília számos területére el lehet jutni Interbussal, ami az egyik távolsági busztársaság. Járataik szerencsére igen sűrű gyakorisággal indulnak, megtalálni őket annál nehezebb. 

A Stazione Centralétól kábé 1,5 utcányira fekszik a Via Archimede Autostazione, ha ezt írjuk be a Google térképbe, akkor szinte biztosan jó helyre navigál. 

Az állomás bejáratánál a kőkerítés fölött Terminal Bus feliratú tábla olvasható, ha ezt megpillantjuk, akkor tuti jó helyen járunk.

Ez az összes járat kiindulópontja és végállomása. Természetesen máshol is fel lehet szállni, a városban több helyen is megállnak a buszok. 

A buszon nem lehet jegyet vásárolni, a jegyértékesítés pedig egy teljesen másik helyen történik!!! 1 percet kell sétálni, hogy elérjük az Interbus irodáját.

A jegy mindig csak az adott járatra érvényes, ha retúrba kérjük, olcsóbb, viszont akkor is meg kell adni, pontosan melyik busszal jövünk vissza. Kártyával is lehet fizetni. A pontos menetrend az egyik üvegablakon megtalálható, érdemes lefotózni. 

Az Interbus hivatalos oldalán lehet online jegyet venni, mi ezzel a lehetőséggel nem éltünk, nem is bántam meg, mivel a jegyirodában a sor minden esetben gyorsan haladt.

Mosdó csak az irodában van, fizetős, a buszok indulási helyén nincsen. A buszok pontosan indulnak!

Fontos! Az Etnára nem itt kell jegyet vásárolni. Oda nem az Interbus közlekedik.  

11. Feljutás az Etnára AST-vel.

Az AST egy másik típusú buszjárat, megállója a Stazione Centrale ellenkező oldalán fekszik, mint ahova az Alibus érkezik, és ahonnan a helyi járatok indulnak. 

Naponta egyszer, 8.15-kor indul a 6-os terminálról, kb 10.15-re ér fel az Etna alaptáborához, ahol leparkol, és szintén naponta egyszer indul vissza Cataniába, 16.30-kor. Az oda-vissza jegy ára 6,6 euró per fő. Ebbe semmi más nincsen benne, kizárólag az utazás. Kábé az út felénél megáll Nicolosi városába egy 30 perces szünetre.

A jegy adott napra érvényes és kizárólag a kinézett időpont előtti napon váltható meg. Mindenképpen érdemes előre beszerezni, kora reggel nincs nyitva a jegyértékesítő iroda, hétvégén pedig késő délután és este sincs. A buszon lehet jegyet vásárolni, de csak készpénzzel lehet fizetni. 

Népszerű járat, időben ki kell érni hozzá, sorbaállás előfordulhat, ha pedig elfogynak az ülőhelyek, nem engednek fel.

Az AST jegyirodája az állomástól 2 perc sétára található.

Minket átirányítottak a túlsó sarki kávézóba, ahol különböző Etna túrákat hirdetnek.

Nem kell megijedni, hogy olyat sóznak ránk, amit nem szeretnénk, ugyanúgy a sima napi AST járatra váltottam jegyet minden extra költség nélkül. 

A jegypénztáros is kihangsúlyozta legkésőbb 7.15-kor legyünk az állomáson, érdemes komolyan venni. 

A jegyet mindenképpen olyan helyre tegyük, ahol nem dörzsölődik és nem éri nap, mivel hőpapírra nyomtatják, így a nem megfelelő tárolás esetén idő előtt kifakulhat. 

12. Teljesen biztonságos a város az Etna szempontjából.

Július végén utaztam, amikor az Etna több kitörésen is túl volt. A legutóbbi egy nappal az indulásom előtt történt. Azonkívül, hogy Catania utcáit hamu borította, ami leginkább fekete aprószemcsés homokként írható le, semmilyen fennakadást, problémát vagy korlátozást nem tapasztaltam. Minden biztonságos, olyannyira, hogy még az Etnán is jártam. A szállásadónktól megtudtuk, gyakori jelenség, minden évben kitör. 

A kitörés erősségétől föggően előfordulhatnak korlátozások, nem lehet felmenni a vulkánhoz, átmenetileg pár órára lezárják a repteret, stb., de a nyaralásom alatt egyik eset sem állt fenn. 

13. Teljesen biztonságos a város az emberek szempontjából.

Sok hiedelem kering arról, mennyire veszélyes Szicília, azon belül is Catania. Semmilyen atrocitás nem ért minket, az emberek kedvesek és nyitottak, gyanakvó tekintetekkel sem találkoztunk. A közlekedés során elkerülhetetlen, hogy kisutcában barangoljon az ember, ami nem tűnik bizalomgerjesztőnek, de nem kevésbé biztonságos, mint a főbb útszakaszok. Sötétedés után is jártunk kint. 

14. Át kell venni a helyi közlekedési stílust.

A szicíliaiak sajátságosan vezetnek, nem tartják be a szabályokat, a motoros képes a szembe sávban közlekedni a gyorsabb haladás érdekében, a zebránál várakozó gyalogosoknak sem állnak meg. Nem kell félni és kéztördelve várni, hogy átengedjenek. Határozottan, a helyiek mentalitását átvéve le kell lépni az útra. Az autósok és a motorosok figyelnek, abban a pillanatban megállnak és átengednek. 

15. Nem fogsz előre online jegyeket vásárolni.

Márcsak azért sem, mert nincs rá opció. Én a csúcsszezonban mentem, a leghosszabb sorbaállást Taorminában a Teatro Anticonál tapasztaltam, de még itt is 10 perc alatt sorra kerültem.

16. Iható a csapvíz, de a meleg miatt a hideg bolti vizet fogjuk választani.

Ez önmagáért beszél, viszont fontos, hogy ahol feltűntetik, nem ivóvíz, ott bizony semmi esetre se töltsük meg a kulacsunkat, ha nem szeretnénk rosszul lenni. 

17. A busz megbízhatóbb, mint a vonat?

Az utazós oldalak hozzászólásai illetve ismerősök beszámolói alapján, ha Catanián kívül másik városba is el szeretnénk látogatni, és nem béreltünk autót, akkor a buszos közlekedést válasszuk, mert az megbízhatóbb, mint a vonat. Ehhez csak annyit fűznék hozzá, Taorminába menet a Google térkép szerint 10 percnyire a végállomás előtt lerobbant a buszunk. Ahhoz kellően messze, hogy gyalogosan nekivágjunk, így meg kellett várni a következő járatot. A sofőr rendes volt, mert bár nulla szabad ülőhellyel, mégis mindenkit felengedett. A csapat 90% végig állta a hátralévő időt. 

18. Szinte sehol nincs wc deszka a wc csészén. 

Sem a fiú, sem a női mosdóban. Ráadásul sokszor a női és a mozgássérült egyben van. A legtöbb helyen akad wc papír és/vagy szappan, de azért érdemes papírzsebkendővel és kézfertőtlenítővel járnunk a szigetet (különösen, ha nők vagyunk). Ez amúgy is alap, de a gyengébbek kedvéért inkább leírom. 

19. Számítsunk rá, hogy távolsági buszok menetideje a feltüntetett időhöz képest hosszabb.

Az Interbus hivatalos oldala szerint 1 óra a menetidő Taorminába, a kis kalandunknak hála nekünk 2 órába tellett. Ha nem is robbanunk le, akkor is több lett volna az autópálya forgalma miatt, a város pedig eléggé magasan fekszik, ahova szűk és kanyargós utcákon lehet csak eljutni. Ez jócskán növeli az időt. Siracusába az előre kalkulált 80 percet odafele 100 perc alatt tettük meg szintén az autópálya forgalma miatt, visszafele tartotta az eredeti menetrendet. 
20. Etna jegyek

Megmászhatjuk az Etnát minden plusz költség nélkül, de ez rendkívül fárasztó és legalább egy teljes napot vesz igénybe. Ha így döntünk, akkor 1923 méteres alaptáborból feljuthatunk 2500 méterig, vagy akár felsétálhatunk kábé 2800 méterig is, itt viszont visszafordítanak, mert kísérő nélkül nem lehet tovább menni.

Ha kényelmesebb és idősporolóbb megoldást szeretnénk, akkor mindenképp nézzünk szét az Etna hivatalos oldalán. Itt összegyűjtötték az összes fontos információt, amit a különböző túrákról és lehetőségekről tudni kell, a jegyárakat is beleértve. 

Az alaptáborból 2500 méterig jutás cable carral, ami egy zártkocsis libegőnek felel meg 50 euró, 2900 méterig, ahol cable car és 4x4-es buszok visznek fel kábé 2800 méterig, ahonnan kizárólag vulkánológus kíséretében vezetett túra keretén belül éred el a 2900 métert, 78 euró per fő. Az árak a visszajutást is tartalmazzák. A cable car és a 4x4-es buszok is sűrűn járnak.

21. Az Etna meglátogatása előtt mindenképpen csekkoljuk a vulkán időjárás előrejelzését.

Az Etna bizony rendelkezik külön időjárást előrejelző oldallal.  Külön menübe szedi a csúcs, a 2500 méter és az 500 méter előrejelzését. Bár az ég tiszta, gyakran mégis felhő borítja a csúcsot, amit ha szerencsétlenül elkapunk, semmit nem látunk a csúcs kráterekből vagy éppen az előttünk heverő városból és tengerből. Mindenképpen ez alapján tervezzük meg látogatásunkat a vulkánhoz.

A Mountain-forecaston az Etna mellett a Stromboli és a Vulcano előrejelzését is csekkolhatjuk.

22. A Lido hihetetlenül különleges atmoszférával rendelkezik. 

Catania tengerpartjára mindenképpen el kell látogatni, három dolog is egyedivé teszi. Egy, a tenger meleg. Kettő, úgy élvezhetjük, hogy közben az Etnában gyönyörködünk. Három, mivel a Nemzetközi Repülőtér a közelben fekszik, a repülők a szomszédban szállnak fel, ami a partról és a vízből egyaránt lekövethető. Ezek kombinációja olyan hangulatot teremtenek, nem találsz még egy ilyet a világon.

23. Siracusában a Római Amfiteátrum, a Dionüszosz füle, és a Görög Színház ugyanazon a helyen található, ahová belépővel lehet bejutni. 

Bár nem Cataniához kapcsolódik, mégis fontos tudni, mivel az utazó oldalak nem tájékoztattak megfelelően. Mindhárom érdekesség a Neapolis Archaeological Parkban tekinthető meg további számos látványossággal egyetemben. Jegyet kell váltani, ami a park teljes területére érvényes. 

Ott voltam magyar swiftieként Bécsben, miután tervezett terrortámadás miatt törölték a három bécsi Taylor Swift The Eras Tour koncertet. Az egy éves izgatott várakozásomat oly könnyedén rombolták le, mikor már csak egy csillámhajításnyira volt, mint unatkozó gyerek a homokvárat. Ott voltam, élénken él bennem. 

Szerdán még elmentem az esti spinracingre, ami kiváló döntésnek bizonyult, mivel az edzőm a kedvemért három Taylor Swift számot is beépített az edzésbe. Nem is lehetett volna jobban zárni a készülődést vagy éppen indítani az Eras hétvégét. Másnap a 7.40-es vonattal utaztunk a férjemmel Bécsbe egy teljes hosszú hétvégére.

Napközben már bepakoltam az utazótáskába, az edzés után márcsak a hajmosás és az egyéb csinosítások maradtak hátra.

A körmömet vágtam Eras Tour puccba, amikor érkezett egy Messenger értesítés a telefonomra. A levelezéseim kotnyeleskedő idegenek előtti védelme érdekében csak akkor látom a feladót és az üzenet tartalmát, ha ránézek a készülékre, a face ID pedig feloldja. 

Mivel minden egyes ujjam egy-egy albumnak megfelelő színt kapott eltartott a körömfestés egy ideig, úgyhogy nem néztem meg kitől és mit kaptam. Különben is éppen az Eras Tourra készültem, hagyjon mindenki békén a hülyeségével, bármiről is van szó, várhat. 

Perceken belül érkezett egy újabb értesítés, majd még egy. 

Gyanúsnak kellett volna lennie, hogy este fél tizenegy körül ennyire népszerű vagyok, de nem volt az. 

Tizenegy előtt nyitottam meg az üzeneteket, amikor már száradt annyit a körmöm, hogy gond nélkül nyomogatni tudjam a készüléket.

Az egyik munkatársam írt, akivel egész nyáron nem is beszéltem, hogy elmaradnak a bécsi Taylor Swift koncertek. 

Egy barátnőm pedig sajnálkozások kíséretében átküldött egy Telexes cikket, ami a koncertek lemondásáról szólt.

Mi a fasz? 

Ez biztosan nem lehet igaz. Csak valami kamu. Ha igaz lenne, kapnék hivatalos tájékoztatást e-mailben. A levelesládám tök üresen állt.

Konkrét nyomozásba kellett fognom, hogy bármi is kiderüljön. Taylor Swift hivatalos Instagram oldalán semmi nem szerepelt. Sem posztban, de még sztoriban sem. Átmentem a Taylor Nation fiókra, ami bizonyos formában hozzá tartózik, de mégsem igazán az övé. A sztorijukban találtam meg ugyanazt a bejegyzést, amit a Telexes cikkben helyeztek el, de a Taylor Nation is csak továbbosztotta. 

Mi a fasz? 

Ültem a sárga Ikeás kanapémon és csak ezt tudtam szajkózni.

Ki az eredeti posztoló és mi köze az egészhez? 

Ekkor már a férjemet is bevontam a dologba, mert olyan gyomorgörcsös idegesség jött rám, hogy remegni kezdtem, a telefont pedig alig bírtam a kezemben tartani. 

E-mail még mindig sehol. 

Az oeticket applikációjában, ahol a digitális jegyeim szerepeltek, a jegyre kattintva egy rózsaszín sávban fölül azt írták cancelled. Egyéb tájékoztatás nulla. Ettől csak még jobban megugrott a pulzusom, ami már így is magas BPM számon lüktetett, miközben legbelül még mindig tagadtam, hogy ez igaz lenne. 

Éjjel tizenegy után kaptam meg az e-mailt, amiben ugyanazt szajkózták, mint az interneten terjedt eredeti posztban, se több se kevesebb. A kormány illetékes szervei megerősítették, terrortámadást terveztek az Ernst Happel Stadionban, ezért mindenki biztonsága érdekében lemondják a három tervezett koncertet. Minden jegy ára automatikusan visszautalásra kerül tíz munkanapon belül. 

Oh my God, you should see your faces

Ez nem lehet a valóság, annyira szürreális az egész.

Az e-mailben találtam egy linket további információ ígéretével kecsegtetve, de ahelyett hogy segített volna tisztázni a fejemben kavargó megannyi kérdést, csak jobban összezavart. Semmi plusszal nem szolgált azt leszámítva, hogy a színkód alapján, az eseménynek sárgának kellett volna lennie, ha véglegesen lemondásra került és zöldnek, ha újratervezés alatt áll. Az összes bécsi Eras Tour időpont zöld színt kapott. Akkor most mi van?

Rendkívül súlyos a helyzet, ha az utolsó pillanatban, kevesebb, mint 24 órával az első bécsi esemény előtt mondják le.

Nem elégedtem meg ezzel a tájékoztatással. Mit jelent mindez valójában?

Biztonságos egyáltalán a város?

Most tényleg el kellene fogadnom, hogy amit egy éven át izgatottan vártam az egy Thanos mozdulattal eltörölhető?

Kiborultam, de nem sírtam. Annyira sokkolt, hogy két teljesen egymásnak ellentmondó érzésen kívül, fásultság és gyomorszorító idegesség, semmi másnak nem maradt hely.  Miközben az agyam hátsó részében ott motoszkált, fel akartak robbantani? 

Meghalhattam volna, ha nem hozzák meg ezt a döntést?

Meghalhatok, ha mindezek ellenére elmegyek Bécsbe?

Ép ésszel teljesen felfoghatatlan. 

I can’t pretend like I understand / How did it end?

Kérdeztem a férjemtől, mi legyen most. Az összes költséget, a szállást több napra, a vonatjegyeket oda-vissza már előre kifizettük. Elmenjünk így is Bécsbe vagy hagyjuk elúszni a francba. Több százezer forintról beszélünk, nagyon fájt volna, ha nem kapunk érte semmit cserébe. 

Úgy döntöttünk, megpróbáljuk kihozni a legtöbbet ebből a szerencsétlen helyzetből, úgyhogy másnap 7.30-kor egy hatalmas jegeskávéval a kezemben már a vonaton ültem. 

Egy szemhunyásnyit sem aludtam. Mert bár semmilyen ráhatásom nem volt az eseményekre, a beleimet markolászó láthatatlan kéz csak nem akart engedni a szorításán. Előre tudtam, hogy ez lesz. Ha lefekvés előtt ilyen hírrel szembesülsz, keresztet vethetsz a nyugodt pihenésre. 

Teljesen halott voltam legbelül.

Now, I’m down bad, crying at the gym on the train

Ennek ellenére próbáltam felülemelkedni rajta.

A vonaton előttem kettővel átellenben végighallgattam egy testvérpár beszélgetését, akik Izraelből jöttek. Tegnap érkeztek Budapestre ma utaztak tovább Bécsbe a koncertre, a reptéren tudták meg a hírt. 

Annyira osztoztam a fájdalmukban, hogy felálltam a helyemről és odamentem hozzájuk karkötőt cserélni. Fél percen belül másik két swiftie jelent még meg, és mialatt az osztrák város felé robogtunk, már a saját sztorijainkat osztottuk meg egymással. 

Azért is ennyire csodálatos ez a közösség, mert egymásra támaszkodhatunk. Alapból odamehetsz vadidegenekhez anélkül, hogy elküldenének a francba, új kapcsolatokat építesz ki a karkötő bindzsizésnek hála, ami hozzátartozik a swiftieséghez. Most pedig, amikor közel kettőszáztízezren osztoznak ugyanazokban a felkavaró érzésekben, amikben te is, nem kell egyedül megbirkóznod vele.

Kiderült, hogy az izraeli lányok hozzám hasonlóan a második eseményre vettek jegyek, és ugyanúgy vasárnap utaztak haza. A magyar lány az első koncertre ment volna egy barátnőjével. A koncert helyett egynapos városnézést terveztek, de a barátnő az utolsó pillanatban bepánikolt a vonatállomáson, nem szállt fel a vonatra, így a lány egyedül utazott. 

A közös sors, a ventilálás és a találgatások, mikor posztol Taylor, lehetséges-e hogy pótolják az eseményeket, minimális gyógyírt jelentett a lelkemnek.

A jegyellenőrzésnél visszaültem a férjem mellé. A határhoz érve innen néztem végig, ahogy a rendőrök a Patil testvéreket, a magyar lányt, hogy ne legyen gyanús a kivételezés és egy fekete srácot igazoltattak. Senki másnak nem kérték el az iratait. Korábban mindig csak a hatósághoz tartozó két személy járta végig a vonatot hasonló módon, most öten voltak jelen. 

Folyamatosan pörgettem a közösségi médiát, hátha kiderül valami. A rendőrség hivatalos nyilatkozatán felül semmi újat nem tudtam meg. 

A félelem ismét betalált, amikor szembejött velem egy olyan poszt, ne viseljetek semmilyen TS-es merchöt Bécsben, mert valakit támadás ért emiatt. 

Ezt sem akartam elhinni. 

A terroristák célja a félelemkeltés. Nálam tökéletesen elérték.

It’s supposed to be fun turning 21 going to the Eras Tour

A villamosról Bécs belvárosa felé tartva végignéztem, ahogy három civil ruhás rendőr bilincsben vezet ki egy férfit a metrólejáróból. Bizonyítékjeles zacskók kerültek elő, további motozás történt. A villamos tovább indult, mást már nem láttam. 

You need to calm down

Minden rendben lesz, tuti, hogy teljesen biztonságos a város, mivel a férjem ezt mondta, akire az életemet bíznám.

Az Eras Tourhoz köthető összes karkötőmet leszedtem a kezemről annyira megijedtem. 

A Burggartenhez érve beláttam mennyire irreális a rettegésem. Turnépólókban, Erasos vászontáskákkal mászkáltak mindenfelé az emberek. A rajongók az általuk készített jelmezekben rótták az utcákat. Ha valaki átlagosnak is festett, megismerted a jellegzetes karkötőkről. 

Bátorságot merítve, a pillangó házzal szemben a fűre letelepedve visszahelyeztem az összes ékszert a kezemre. Hamarosan egy tinilány jött oda hozzám az anyukájával és újabb cserében részesültem. 

Miközben a ME!-ért megkaptam az egyik kedvenc számomat, a Lavender Haze-t megtudtuk, már megérkeztek a városba, amikor tegnap értesültek a hírekről. 

Úgy döntöttem, semmi értelme a szomorkodásnak. Több nem leszek tőle, a hétvégémet és a külföldi kirándulásomat viszont teljesen szétcseszem vele. Ezt szem előtt tartva próbáltam elengedni a fásult depressziót. 

I’m so depressed, I act like it’s my birthday every day

Akadtak enyhítő körülmények, mint a kedvenc ételem a Veggiezzből, a város szépsége, a koncertre érkezők mennyisége, a filmfesztivál a Rathausplatzon. És tényleg próbáltam, de igazán akkor tudtam elfogadni a valóságot, miután elmentünk a stadionhoz. 

Az információhiány olyan mértékben terjedt ki, hogy arról sem szólt a fáma, mi a helyzet a merch standokkal. A logika azt diktálta, bezártak, amint kikerült a hír, de mi van ha mégsem. Egy pulóver legalább vigaszdíj lenne. Legalább egy megvalósulna azok közül, amiket a hétvégére terveztem. 

Mert hiába a pénteki koncertre szereztem jegyet, azért érkeztünk csütörtökön, hogy kényelmesen ráhangolódjunk. Felmérjük hogyan lehet a legegyszerűbben eljutni a stadionhoz, mennyi időt vesz igénybe a szállásról az utazás, idegeskedés nélkül kiálljuk a merchös sort. A parkoló partin nem akartunk részt venni, csak semmi spoiler. 

Némi remény élt bennem, hogy néhány bódé nyitva lesz, de az is elpárolgott, amikor leszálltunk a buszról és megpillantottam az elhagyatott stadiont. 

Nem ilyennek kellene lennie. Hömpölyögnie kellene a tömegnek. A Paramore-t kellene hallanom. Tegnap még úgy volt.

Ehelyett csak egy kis csoport lézengett az aszfalton a hirtelen támadt szélben. Lányok szülőkkel, beszélgetések, karkötő csencselések. A betonon színes kréták feküdtek, valaki a saját üzenetét véste éppen fel. A személyzet egy része összecsukható padokat pakolt, mások figyelték, senki ne menjen az elkordonozott területre.

Csak álltam és néztem az épületet, miközben a szél az arcomba fújta a kibontott hajamat. 

Egy lány odajött hozzánk és megkért, készítsünk róla egy képet. Dubajból érkezett, hogy lássa Taylort. Most hazamegy, de előtte muszáj, hogy legyen egy fotója. Megértettem, én is azért voltam itt többek között. 

Megöleltem, amikor könnyek szöktek a szemébe. Majd biztonságos utat kívántam neki. 

Egy ázsiai pár is a segítségünket kérte. Amíg a férjem lefotózta őket, én elmentem karkötőt cserélni. Az egyik lány Spanyolországból jött, egy másik pedig Portugáliából. Talán azért nem tűntek annyira szomorúnak, mert még pont tudtak merchöt vásárolni. 

Távozóban messziről az egyik ajtón be lehetett látni az aréna belsejébe. Megpillantottam a színpad kifutójának egy részét. Összeszorult a torkom.

Még nem bontották el, a fénytechnikát sem körülötte. A privát parkolóban egymás után sorakoztak a kamionok is. 

I can do it with a broken heart

A buszra várva másodszorra ráztam le magamról a szomorúság láthatatlan textiljét. 

I can do it with a broken heart

Ezúttal sikerrel jártam. 

Este elmentünk a városháza elé az aznapi vetítésére. Crodinoval a kezemben, ami az Aperol alkoholmentes változata, csodás környezetben nézni az aktuális koncertfilmet átmenetileg feledtette a viszontagságaimat. A szabad estéinken amúgy is terveztünk résztvenni az ingyenes filmfesztiválon. Ha a szállásunkon maradunk, akkor csak újra rám tört volna a szomorkodás, márpedig ezt nem engedhettem meg magamnak.

Hazafele a metrón újabb swiftiekbe botlottunk. A háromfős csoport egyik tagja helyben lakott, a barátnői Albániából érkeztek. 

A hétvége folyamán átestem a gyász összes szakaszán. Megvolt a tagadás, a harag, az alkudozás, a depresszió és az elfogadás is. 

A szervezetemet annyira megviselték az események, hogy a négy nap alatt szinte végig fájt a fejem. Csütörtök délután kezdődött, amikor beütött az alváshiány és szombat reggelig tartott. Aztán szombat este visszatért, amikor órákig ültem a férjemmel, egy munkatársammal és a testvérével, akik a harmadik koncert miatt jöttek egy levegőtlen, fülledt pubban. Két fájdalomcsillapítóval, két kávéval és fél liter vízzel sikerült kikúrálnom magam vasárnap reggel, ami szerencsére kitartott egész nap.

A város elképesztően kedvesen és hatékonyan reagált a váratlanul kialakult szomorú helyzetre. 

Ebből a szempontból érdemes volt pörgetni a közösségi felületeket, különben nem szereztem volna tudomást a számtalan remek lehetőségről, amiket Bécs biztosított. 

Az Albertina, az Albertina modern, a Mozarthaus Vienna, Haus der Musik, Kunst Haus Wien, és a Jewish Museum ingyenes belépést ajánlott a swiftieknek, nem kellett csupán mást tenni, mint bemutatni az Eras Tour koncertjegyet a kasszáknál.

Szintén ingyenes lehetett lazulni a koncertjeggyel rendelkezőknek a Stadionbadban, ami egy fürdő Bécsben. 

A Castillos Eis Bar Taylor Swiftes fagyit osztott, a Le Burgerben ingyen hamburgert lehetett fogyasztani, a Golden Harp Irish Pubban pedig Taylor ihlette koktélt szolgáltak fel, sing-along eseményt tartottak, pénteken pedig Taylor Swiftes kvízt. 

Az egyik Swarovszki üzlet ékszert ajándékozott, ha a kasszánál bemutattad a koncertre szóló jegyedet. Mire másnap már odaértünk a készlet elfogyott, viszont 20% kedvezményt biztosítottak, ahogy számos további üzlet is kedvezménnyel várta a swiftieket. A Cineplexx-ben a jegy felmutatását követően Eras Touros popcornos vödörrel és mozis pohárral akartak felvidítani.

A kompenzációk vasárnap estig tartottak, tehát még arra is figyeltek, hogy az érkezési időtől függetlenül minden swiftie részesülhessen benne. Bécs hivatalos weblapja beleértve az Insta felületet is folyamatosan frissítette a lehetőségek listáját. 

Tartottak Swiftie partikat, amin szintén kedvezményesen lehetett részt venni. Még azt is elérték, hogy a harmadik koncert estéjén a helyi tévécsatorna 21.45-kor leadja az Eras Tour koncertfelvételét, annak is a Taylor’s Version-jét, ami hatalmas szó, mivel a vetítési jogokat a Disney+ birtokolja. Tényleg mindenki próbálta a legtöbbet megtenni a keseredett swiftiek érdekében. 

Mindezek ellenére kicsit sután álltunk a férjemmel, mit is kezdjünk magunkkal. Rengeteg helyet kihúzhattunk az ajánlott listáról, mivel tavaly pont a bécsi Eras Tour jegyvásárlás idején a városban nyaraltunk egy teljes hétig. 

Azért így is kinéztünk magunknak programokat. 

Péntekre, a koncertünk napjára a Haus der Musikot tűztük ki célul. Megújult erővel vágtam neki a napnak. A múzeum előtt lecsekkoltuk a Swarovszkit, nem sok sikerrel, és hallottam egy templomról is, amit mindenképpen meg akartam nézni. Állítólag Taylor Swift számokat játszottak. 

A Lutherische Stadtkirche megállító táblával hirdette, ők bizony valami különlegessel készültek a swiftieknek. Akkor értünk oda, amikor a Don’t Blame Me szólt, ami tökéletesebben nem is írhatta volna le a kialakult szituációt. Épp a take me to church interaktív résznél léptem be az épületbe. 

A hangulat, a helyzet teljesen mellbevágott. 

A padokban egymás után ültek a fájdalmukkal küszködő swiftiek és közösen énekeltek. Az akusztikának köszönhetően a hangfalakból áradó hangok az emberi zenével vegyítve angyali harmóniát hozott létre. 

Elsírtam magam. A napok feszültsége ezen a ponton jött ki. Ennyi juthatott nekem, templomban közös éneklés a stúdió számokra. Üdv az Eras Tour Vienna’s Versionben. 

Ráadásul, hogy pont egy templom biztosította a helyet, ahol a gyászunkat megélhettük, meghatóbb volt, mint bármi amit a hétvégén megéltem.

A férjemhez bújtam, bár félő volt, összeszemfestékezem a pólóját, utána pedig beljebb húzódtam az építményben és leültem az egyik szabad padba. 

Szétestem, miközben már a Look What You Made Me Do szólt, de ez katartikusan hatott rám. A könnyek és a zene megtisztított. Szükségem volt erre a helyre, hogy kicsit átéljem az Eras Tour varázst, még akkor is, ha eléggé kifacsart és szürreális változatban tehettem csak meg. 

Elég ideig jelen voltam ahhoz, hogy rájöjjek nem random játszák Taylor diszkográfiáját, hanem konkrétan az a set list szól. Három és fél blokkon keresztül énekeltem ki magamból az érzéseimet, mialatt az emberek jöttek és mentek.

A 1989 korszak utolsó számánál felálltam és a templom közepén elhelyezett fekete tál felé vettem az irányt. A közepében vaskos gyertya égett, az edény külsejét pedig barátságkarkötők díszítették, amiket az odalátogató swiftiek helyeztek el. Kiválasztottam magamnak egy tolerate it-et, ami a kedvenc számom az Evermore albumról, egy Karmát hagytam ott cserébe.

A But Daddy I Love Him alatt kimentem a férjemhez az előcsarnokba, aki eddig onnan követte az eseményeket. Írtam a vendégkönyvbe, kibuliztam még magamat a Down Badre, majd távoztunk. 

A lelkem felsóhajtott. 

A Haus der Music felé véve az irányt belefutottunk egy nagyobb csoportjába a swiftieknek, akik a Le Burgernél álltak sorba, közben az All Too Wellt énekelték.

A Stephenzplatznál megálltunk egy kicsit, mert a Stephenzdome és a Humanic között elég nagy tömeg verődött össze. Itt is az All Too Wellt tolták a swiftiek, de kaptak hangszeres kíséretet hozzá, egy gitáros utcazenész képében, akit bár nem láttunk az emberektől, hallottunk. A szám befejeztével átváltottak a Fearlessre. Elképesztett a hangulat.

Karkötők találtak új gazdára, barátságok kötettek, rajongók fotózkodtak egymással. Kreatívabbnál kreatívabb jelmezekbe botlottunk. Az utcákat a szeretet uralta, nem pedig a gyűlölet.

A Haus der Music tartalmas és érdekes időtöltést nyújtott valóban ingyenes belépéssel, amitől melegség árasztott el. Számos érdekes információt tudhattunk meg a nagy osztrák zeneszerzőkről, emellett szórakoztatott is. Megkomponálhattuk a saját keringőnket, Mozart megzenésítette a nevünket, vezényelni lehetett a Bécsi Filharmonikusat. Megtapasztaltuk, Beethoven feltehetőleg mennyit hallott megsüketülésének különböző szakaszaiban, és hogy ma már lenne gyógyír a problémájára.

Taylor Swift The Eras Tour - Tickets in Vienna. A forgalom közepes, induljon el most, 23 perc alatt érhető el a cél, Ernst Happel Stadion. Dobott értesítőt az órám az eseményről. Elfelejtettem törölni a naptáramból a programot. A szenvedés férgei újra rágni kezdtek belülről.

I shake it off, I shake it off

Este ismét a városháza előtt kötöttünk ki. Bár eredetileg nem akartuk megnézni a Peaky Blinders balett előadás felvételét, mivel eléggé szürreálisan hangzott, ráadásul a sorozatot sem láttuk, a B opció, hogy otthon maradunk és megnézzük a Disney+-ról az Eras Tourt nem tűnt felemelő választásnak. Olyan fantasztikus élményben részesültünk, amiről lemaradtunk volna, ha megtartják a koncertet. Nyilván jobb lett volna Taylort nézni élőben, de ez a balettelőadás annyira lebilincselő, hogy kárpótolt a gyötrelmekért. 

Az emberek kulturáltan, nyugodtan ültek és nézték végig a mozit. Sehol egy részeg megnyilvánulás, sehol egy balhé.

A harmadik koncert napját Schönbrunn-ban töltöttük. Főleg az állatkertben, mivel a kastélyban korábban már jártunk. A belvárostól való eltávolodás, a természetközeliség jót tett, bár délelőtt rám tört a koncert eltörlésének poszttraumája. Tele kellene lennem energiával és inspirációval a tegnap átélt élményektől, de nem vagyok, mert bár eljutottam a koncertre, nem jutottam el. Elvette tőlem egy szervezet, mert a gyűlöletet választotta a szeretet helyett. 

The smallest man who ever lived

Vártam, hogy Taylor posztoljon valamit. Azt hittem, hogy a bejelentés másnapján megtörténik, de nem történt. Mély hallgatásba burkolózott, ahogyan a többi művészi is, a táncosai, a zenekarának tagjai, a Paramore. 

Mindennap néztem, kikerült-e már. Néztem az Insta bejegyzéseket, az instasztorikat. Síri csend mindenhol.

Furcsának tartottam, mert eddig bármi történt a közösségével, záros határidőn belül reagált rá. Ráadásul reménykedtem, hátha bejelentik, hogy pótolni fogják a koncerteket később, hiszen nem lehet kétszázezer embert csak úgy lógva hagyni. Az olyan, mintha semmibe vennének minket. Márpedig Taylort eddig nem így ismertük meg. Azért ekkora a közössége, mert figyelmes és törődő. Érdeklik a rajongói, sokat jelentenek neki. Számos felvétel áll bizonyítékul.

Bár a tragédiát sikerült megelőzni, mégiscsak olyan súlyos szituáció keveredett, amire még nem volt példa. Valamit mondani kell. 

Do somenthing, babe, say something (say something)

A hallgatása persze sokakban kétségeket szült.

Don’t blame me

Pedig érthető módon protokollt követ. Nem nyilatkozhat, mert azzal a terroristák felé mutatná, mennyire fáj neki, akik elégedetten hátradőlnének, elérték a céljukat. Bár úgy tűnik bizonytalanságban hagy, a londoni közösséget is védi, ahogyan minket is, hogy épségben hazajussunk Bécsből. Valószínűleg a nyomozás továbbra is folyik, nem beszélhet róla.

Mióta szerda este kijött a hír, rengeteget gondoltam Taylorra. Az egy dolog, nekünk mennyire szar, de vajon neki mennyire lehet. Milyen gondolatok fordulhatnak meg a fejében.

Este találkoztunk a kolléganőmékkel, akik a harmadik koncertre váltottak jegyet és a helyzet ellenére szintén eljöttek Bécsbe, csak később, mint mi.

Abba a pubba akartunk menni, ahol TS-es koktélokat szolgáltak fel. Okosak is voltunk, foglaltunk előre asztalt. Kellett is, mivel mikor odaértünk, konkrétan a túlsó sarokig álltak a bebocsátásra váró swiftiek. 

Jól betolakodtunk arra hivatkozva, van asztalfoglalásunk. Nagynehezen találtunk egy pincért, aki foglalkozott velünk, mivel minden négyzetcentiméteren ültek a fogyasztó vendégek, akadt feladatuk bőven. Kiderült, hogy hiába az asztalfoglalás, a rendszer az előző tulajhoz tartozik, nem megyünk vele semmire, de ha találunk üres helyet üljünk le vagy menjünk át a másik létesítményükbe, ami nem a szomszéd utcában feküdt. 

Vérzett a szívem, amikor ott kellett hagyni a helyet, ahonnan Taylor szólt a hangfalakból. Nekem a hangja segítette a gyógyulásomat. 

A sarokig jutottunk csupán, beültünk a legelső szimpatikus helyre, amit találtunk, mivel a többiek éhesek is voltak, meg hát mindenkinek el kellett látogatnia a mosdóba. 

Kiváló választásnak bizonyult, mivel itt is Taylor válogatás szólt és akadtak is szabad helyek. Kényelmesen elhelyezkedtünk, majd kivekengtük magunkból a kialakult faramuci helyzetet. Ittunk (én szigorúan alkoholmenteset), karkötőket cseréltünk, énekeltünk és elméleteket gyártottunk. Átbeszéltük ki milyen szettben ment volna a koncertre és milyen swiftiekkel találkoztunk. Milyen programokkal ütöttük el az időt. 

Jó társaságban repül az idő, amikor a pincérek nyomogatni kezdték a tévét, azon kaptuk magunkat, tíz perc és kezdődik az Eras Tour a tévében. A hely ingyen shotot osztott, pedig egyáltalán nem számítottunk rá. Megállapodtunk, hogy a Loverig nézzük, utána fizetünk. 

Természetesen már javában tartott az Evermore era, amikor elhagytuk a helyet. 

Bár eléggé vegyes érzelmekkel találkoztam aznap este, a munkatársam testvérének az arcáról olvasni lehetett a csalódottságot, hogy neki ezt felvételről kell néznie, holott akkor már a TTPD szekciót nyomták volna élőben, mégis elsöprött a pozitív energia, ami körülvett. Az egész pub együtt énekelte a You Belong With Me minden egyes sorát. Máshogyan, de közösen buliztunk. Lehetetlennek tűnt, mégis jól éreztem magam. 

A közös trauma úgy kovácsolt össze minket, amit csak az érthet meg, aki átélte azt a hétvégét. Sokkal közelebb kerültem a kollégámhoz, akivel már alapból is jóban voltam. 

Az utolsó bécsi napunkat a Kunst Hausban töltöttük a férjemmel, ahova szintén fizetés nélkül mehettünk be. Ide amúgy is el akartunk látogatni, korábbi bécsi tartózkodásunk alatt nem maradt időnk rá, szuper volt, hogy nem kellet fizetnünk. Ezt a pénztárosnak is megköszöntem, akiről kiderült, szintén swiftie. 

Az állandó és az időszakos kiállítás is lenyűgöző, az épület pedig igazán különleges. A legjobb időpontban érkeztünk, rengeteg swiftie jelent meg utánunk.

Meglepett, amikor a jegyrendszerben konstatáltam, végül kaptam QR kódot. Azt hittem, a lemondással az sem készül el, de tévedtem. Poénból rámentem arra a felületre, amit az oeticket küldött még szerda este. Rákerestem a saját eseményemre, ekkor már sárgára váltott az esemény.

Tulajdonképpen el kellett hagyni a koncert kezdési idejét, hogy átváltson sárgára, vagyis töröltre. 

A különleges atmoszférájú és szerkezetű épület udvarán ittunk egy kávét. Egy kicsit megint meghatódtam, amikor konstatáltam, ők is Taylort játszanak. A kiállítás alatt nem szólhatott, de az étterem részen igen. 

A természet és az épület harmóniájának köszönhetően a belső térben egy pillangó repkedett. Amikor leszállt a közeli asztalra sikerült lefotóznom mielőtt újra a levegőbe emelkedett.

A férjemnek mutattam, milyen csodás képet készítettem a lepkéről, amikor leszállt a karomra. A férjem lekapta a pillanatot.

Az apró jelentéktelennek tűnő, de mégis tokéletes pillanatot.

Délutánra abszolút érződött, kiürült a város. A swiftiek nagy százaléka hazautazott. A vonatunk indulása előtt még leültünk egy kicsit a Burggartenbe, ha már ott kezdtük a hétvégénket, zárjuk is ott. 

Kihoztuk a legtöbbet és bár nem ezzel az élménnyel akartam gazdagodni, de mégis több lettem.

Iszonyatosan hálás vagyok a városnak, a szervezőknek, és Taylornak, amiért megakadályozták, hogy baj történjen. Belegondolni is rémisztő, a támadás az én eseményem alatt is történhetett volna. Bécs mindent megtett, hogy a keserűséget kedéllyé formálja, köszönet érte. 

Még mindig várom, hogy Taylor jelentkezzen. De szerintem már csak a londoni koncertek után fog. 

Újra és újra beleesek abba a hibába, hogy a várakozás közben TikTok videókat nézek, és Threadseket olvasok, pedig nem kellene, mert csak rosszabb lesz tőle. Továbbra is fáj, hiába tettem magamban helyére a dolgokat.

If you want to break my cold, cold heart / Say you loved me

A feldolgozás folyamata még mindig tart.

Rengeteg poszt születik a neten a bécsi helyzetről, Taylor hallgatásáról. Számtalan mennyiséget olvastam, pedig nem akartam. Mindegyik helytelen és fölösleges, mert nem érthetik, nem érezhetik át, akik nem voltak jelen. 

Én ott voltam, mindenre élénken emlékszem. 

I was there, I remember it all too well.

Nyári szünetre mentem!

Egy kicsit megpihenek, úgyhogy eltűnök egy kis időre az éterből. Ideje feltöltődni és vakációzni egyet. Hamarosan megújulva, remélhetőleg inspirációtól duzzadó elmével és számos írással ismét jelentkezem. 

Találkozunk augusztusban!

Nem igazán úgy alakul ez a nyár, ahogy szeretném. 

Először is a szokásosnál is tovább kellett dolgoznom. Tudom, maradjak inkább csöndben, mert hosszabb szabadsággal rendelkezem, mint a lakosság átlaga, viszont nem véletlen van nekünk hosszú leállásunk. Ebben a melegben nem lehet játszani. Embertelen. Ráadásul ilyenkor lehet elvégezni az összes karbantartást és felújítást, amikre évközben nincsen lehetőség. Évekkel ezelőtt a leállás már a nyár kezdetén megtörtént, de valahogy az utóbbi években egyre inkább kitolódott. Már a július kopogott az ajtón, mire szögre akaszthattam a dolgozós csukámat. 

Gondosan elterveztem azt a kevés időt, ami adatott. 

Az első szabadnapomon a Bridgerton harmadik évadának megnézésén kívül semmit nem voltam hajlandó csinálni. Nagyon vártam a sorozatot, tudatosan nem néztem meg az első blokkot, amikor felkerült. Összevártam az epizódokat, és bizony addig bele sem kezdtem, amíg el nem jött az édes semmittevés. Tulajdonképpen a motiváció és a jutalom szerepét töltötte be, meg a bizonyosságot, nekem is kezdetét vette a nyár. 

Hiába pihenhettem volna aznap reggel, főleg, hogy előtte lévő nap késő estig még videóklipet forgattam, hajnalban bizony már kukorékoltam. Úgyhogy nyolckor szépen leültem a kanapéra és bizony végignéztem a teljes évadot. Ez legalább a terveim szerint alakult. 

Ugyanezen a napon időpontom volt a fodrászomhoz, amit hónapokkal ezelőtt foglaltam. Az utolsó pillanatban lemondta, mivel váratlanul közbejött neki valami, amit nem tudott átpakolni. Persze rögtön kaptam másik dátumot egy hét múlvára és egyébként is ráértem, mégis bosszankodtam egy kicsit. Inkább a tudat piszkált, hogy nem így terveztem. 

A férjemmel megbeszéltük, hogy szinte a nyár összes hétvégéjét, amikor nincsen egyéb program, a családjánál fogjuk tölteni vidéken. Elég jó helyen laknak, a Tisza part mellett és szerencsére nincs is tőlünk messze. Tulajdonképpen kijelentettem, hogy ha nem muszáj, akkor nem ülnék a katlan forróságú lakásunkban a hétköznapok kivételével. Mindenhol meleg lesz, de náluk legalább ki lehet ülni az árnyékos udvarra. Inkább ott folyjon rólam a víz, mint a negyedik emeleten. Különben is rengeteget jártunk volna arra a férjem különböző zenekaros tevékenységei apropóján.

Az én fejemben úgy élt, majd péntek este a spinracing edzésem után elindulunk. Hát nem indultunk. 

Nyilván másnap a legnagyobb hőségben kellett hazavánszorognunk, klíma a kocsiban nincs, mire megérkeztünk legalább fél kilóval könnyebb lettem a ruhám nedvességégéből ítélve. Komoly terveim voltak aznapra, egy órás úszás, esetleg fagyi, esti futás. 

A családi kötelező köröknek, a késői indulásnak és a váratlan autópályás helyzetnek hála nem maradt elég időm az úszásra. Ez már alapból frusztrálttá tett, erre rátett egy lapáttal, hogy az idő homokszemei tovább peregtek, amikor félútról vissza kellett fordulnom, mert a szülői házban felejtettem a sport óraszíjamat. A férjem kihozta elém a sarokra, hálából pedig beszóltam neki, amikor konstatálta, alig fogok tudni úszni. Persze eljutottam, de közel sem tettem meg annyi hosszt, amennyit szerettem volna.

Mire a víztől és a mozgástól kisimulva elindultam a továbbra is égető napon gyalog a partra, minden belső feszültségem megszűnt. A férjemet kárpótoltam egy fagyival és bocsánat kéréssel, amikor felhívott, hogy végzett az egyik programjával és elém jön. Bár igazából ő kárpótolt engem a chilles együttlétünkkel.

Legalább a gáton futás összejött azon a hétvégén. 

Hatalmas elvárásokkal néztem a hétköznapok elé is. Haladni fogok a dolgaimmal. Végre írhatok. A heti egy blogbejegyzést tudom tartani, mellette pedig a januárban elkezdett kis novellácskámat is folytathatom, amihez február vége óta egyáltalán nem nyúltam hozzá. 

A francokat. Mindig akad valami, ami keresztül húzza a számításaimat. 

A férjem kedd délutántól kezdve itthon maradt, mert árpa nőtt a szemén. Nem ment dolgozni, mert a szemére igenis szükség van a munkavégzéséhez, és nem ment dolgozni, mert napokon keresztül próbáltuk felhajtani az orvosokat.

Persze mikorra terveztem barátnős találkozókat, amikor váratlan betegség miatt itthon van. Nem mintha az árpa gyógyításban tudnék segíteni. Mégis jobban szeretek mellette lenni, amúgy is olyan keveset találkozunk.

Nem baj, majd foglalkozom a saját dolgaimmal csütörtökön és pénteken.

Csütörtökre meglett a hivatalos diagnózis. Rögtön el is utaztunk a szüleihez, mivel még péntekre is betegállományba írták ki, mivel aktívan kezelnie kellett a szemét annak ellenére, hogy nem fertőző. Végülis ez sem rossz így, legalább este tudok futni náluk egy kiadósat.

Mire megérkeztünk besötétedett és villámlani kezdett.

Jó, akkor majd foglalkozom pénteken a saját feladataimmal.

Pénteken 5.30-nál tovább nem bírtam aludni, annyira mozdulatlanul állt a szobában a levegő. Húsz perces szenvedés után inkább úgy döntöttem felkelek és elmegyek futni, most legalább még hűvösebb az idő. Csend, huszonnégy fok, ember nulla, csicsergő madarak, csodás környezet, felhő nélküli napos ég.

Nyolc órára mire letusoltam teljesen energiabombának éreztem magam. Ez lesz az. Végre leülök a teraszra és írok. 

Persze.

Elmentünk a boltba. Segítettem főzni, bár előtte határozottan kijelentette a sógornőm, hogy nem kell. Krumplisat és liszteset készített, ami azt jelentette, csak úgy ehetek belőle, ha előtte úszom egyet. Azzal elégetek annyi energiát, hogy bűntudat nélkül megehessem. 

Elsétáltam az uszodába. Legalább most meglesz az egy óra, ami a múlthéten nem tudott megvalósulni. Viszont négy órára a tesómékhoz mentünk születésnapozásra, amiről az utolsó pillanatban kaptunk tájékoztatást, mivel spontán szerveződött, és csak azért tudtunk megjelenni, mert a férjem “beteg” lett. 

Péntek kilőve. 

Eddigre már teljesen feszült lettem, hogy mindenkinek az élete és a feladatai előrébb valóak, mint az enyémek. Mindenkinek a bajait sikeresen lemenedzselem, csak az enyémeket nem sikerül.

Persze mindent nem lehet akarni, pedig az edzés és az írás elfér egymás mellett. 

Mondanom sem kell, a hétvége további része is hasonlóan alakult. Még csak az írás közelébe sem kerültem. 

Nem rohanok sehova, nem kell időre dolgoznom, nyugtatott a férjem, csinálom, amikor tudom. 

Igaza van, mégsem szeretem, amikor nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy elterveztem. Rugalmas vagyok, de az a legnagyobb jellemhibám, hogy mindig másokat helyezek előtérbe, sosem magamat. 

Engem azok a dolgok kapcsolnak ki, amik nekem fontosak. 

A mozgás. 

Az írás. 

Ha ezek közül bármelyikből is nem sikerül teljesíteni az előre belőtt célt az szomorúsággal és feszkóval tölt el. Mert sosem teljesíthetetlen és irreális célokat állítok fel. 

Kijelentettem a férjemnek, hogy hétfőn viszont nem leszek hajlandó mással foglalkozni, csak azzal, amivel egész múlthéten nem sikerült.

Erre most még az is rájön, lehet nem lesz semmi az április óta szervezett és várt nyaralásból. 

Soha többé nem fogom elmesélni előre, ha tervezünk nyaralást, mert valahogy hajlamos a családom előre bevonzani a negatív eseményeket úgy, hogy csupán a férjem és én utazunk. Vagy elkiabálom a dolgokat azáltal, hogy a tőlük érkező sok kérdésre válaszolok. Inkább senki ne tudja hova megyünk, és akkor összejön az utazás is, meg a békesség is. 

Etna. 

Áprilisban kinéztük Szicíliát. Hát nem kitört az Etna. Ez még nem is zavar. Mert így is el fogunk mennyi nyaralni.

Ezt kell írnom, mert olyan nincs, hogy ne jussak el. El kell jutnom, különben becsavarodok. 

Csakhogy nagyon hivatalos álláspontot nem találtam. Ha gáz lenne, gondolom én, kivonták volna a turistákat és a lakosokat, de ez nem történt meg. 

Persze anyukámtól jön a kioktató hangnemben feltett kérdések. 

Még mindig mentek nyaralni?

Igen.

De ugye tudod, hogy kitört az Etna?

Igen, tudom. Sőt, ha lehet én még így is megmászom a vulkánt. Persze az utóbbi mondatot már nem tettem hozzá.

Még apukám is megkörnyékezte a férjemet, bár biztos vagyok, anyukám hatására történt.

Megmondtam nekik előre, kapni fognak tájékoztatást, amikor megérkeztünk és amikor hazaérkeztünk is, de a további részben ne írogassanak, mert ki lesz kapcsolva a telefonom. Ha probléma lesz, akkor jelentkezem, de nem lesz. 

Erre anyukám megállapította, nem szokott írogatni csak úgy. 

A fenéket nem. A nászutamat telibe vágta, mert nem kapott életjelet felőlem, holott csak az Instagramot kellett volna megnyitnia, ahova minden este képeket töltöttem fel az aznapi kalandunkról. Különben is a nászutamon voltam. Fontosabb dolgokkal voltam elfoglalva, minthogy neki írogassak. 

De az összes többi nyaralásnál is mindig ez van, tudja jól, hogy írni fogok, amikor elfoglaltuk a szállást, de képtelen kivárni. A fejében úgy él az utazás, mint a hoppanálás. Egyszer itt vagy, fél másodperc múlva meg ott. Bárcsak így működne. 

Egy szerinte hatványozott krízis helyzetben meg tuti, hogy félóránként üzengetne nekem. És nagyon cuki, de ez így nem pihentető. Úgyhogy szépen éjszakai üzemmódban lesz a telefonom. Ha az égiek is úgy akarják, és eljutunk nyaralni.

Márpedig el fogunk jutni.

Ja, és arról nem is beszéltem, hogy azért is szeretem a hétvégi hazautazásokat, mert külön úszóknak fenntartott uszodában lehet úszni, ahova kevesen járnak, a víz és a felszereltség pedig tökéletes, a jegyárról nem is beszélve. 

Állítólag július 20-tól augusztus 16-ig éves vízcsere miatt zárva lesz. A nyári szezonban. 

Milyen jó, hogy kitaláltam a chilles úszós hétvégéket.

Meg a nyarat. 

Végre megnéztem A Bridgerton család legújabb évadát, mivel alapvetően kedves számomra ez a sorozat, muszáj hangot adnom a meglátásaimnak. Figyelem, SPOILERES TARTALOM!  Cselekményre vonatkozó információkat tartalmaz! Aki nem látta A Bridgerton család valamelyik évadát beleértve a Sarolta királyné - Egy Bridgerton-történetet, az ne olvassa tovább a bejegyzést! Elsősorban harmadik évad kritika, de érinteni fogom a korábbi évadokat és a spin-off sorozatot is.

A harmadik évad mérföldekkel jobb, mint a második, viszont nyomába sem érhet az elsőnek vagy a Sarolta királynénak. 

Életszerűbb a cselekménye.

Bocsánat, de a világon nem létezik olyan, mint amit a második évadban próbáltak letolni a torkunkon. Szerelmi háromszögbe keveredett testvéreknek nem lesz boldog befejezése életen át tartó sértődések és sérülések nélkül. Aki mást állít, az hazudik. 

Ezzel szemben a barátságból alakult szerelemmel, ahol az egyik fél kezdetektől fogva full bele van zúgva a másikba, a másik pedig most ébred rá, többet érez, sokkal hitelesebb. A testvér rivalizáló, hazugságokkal átitatott tiltott szerelem nem szexi. A barátság elmélyülése viszont igen.

Penelope karaktere a korábban látottakhoz képest sokkal szerethetőbb. A változás elengedhetetlen, hiszen nem kerülhet valaki a főszerepbe úgy, hogy idegesítő, különben kikapcsolod a sorozatot. Viszont kifogásolom, hogy a fejlődésének jelentős része az évadokon kívül történt, nem pedig az évad közben. A kislány, aki azt sem tudta hogy lesz a gyerek hirtelen felnőtt és felnőtt döntéseket hoz meg. Már az első részben éles váltás érzékelhető, nincs átmenet.

Könnyebben tudok azonosulni Pennel. Iszonyatosan irritált korábban, de sikerült megértenem őt, plusz jópárszor azon kaptam magam, visszaköszönnek benne a saját küzdelmeim. A családi viszony, alábecsülés, testkép, írói aggályok. 

Csodás üzeneteket közvetít az évad. Számos lényeges mondanivaló egyike, mindannyian gyönyörűek és értékesek vagyunk. Nem kell nádszálkarcsúnak lenni ahhoz, hogy valaki szép legyen. Élvezettel néztem, ahogy végre megmutatták, Pent játszó színésznő mennyire gyönyörű is.

Akadtak benne izgalmas helyzetek. Imádtam a vegetáriánus lordot és a szerelmi leckék ötlete is tetszett, az első évadot idézte fel bennem.

Fantasztikus, hogy Penelope kerek perec megmondja Colinnak, hallottam mit mondtál rólam a haverjaidnak. Szép ahogy fokozatosan kiáll magáért.

A látvány, a ruhák most is lélegzetelállítóak, hozza a Bridgerton hangulatot, amit az első évaddal megismertünk és amibe beleszerettünk.

Árnyaltabb mellékszereplőket vonultat fel. Cressida motivációinak és családi hátterének megismertetése kiváló döntés volt, de amit kikerekítettek belőle, azzal nem vagyok elégedett. Minden fejlődése ellenére továbbra is negatív szereplő szagú maradt, megnéztem volna a párra lelését. Nem is értem, miért nem lett semmi a Lord Vega ügyből .

Penelope valójában Hamupipőke. Férj és apa nélkül él az anyjával és két nővérével. A nővérei nem igazán eszesek, de karakteresek, az anyja a cselszövés mestere. A testvérei mostohául bánnak vele, az anyja szintén. A nővérek folyton versengenek, az anyjuk pedig mindig az ő pártjukat fogja a legkisebbel szemben. Lady Whistledown Penelope alteregója, míg Hamupipőkének hercegnős külseje az. Még outfit átalakuláson is keresztül megy Hamupipőkéhez hasonlóan sőt, báli belépőt is kapott, ráadásul hintóján mindig korábban távozik a buliból. 

Biztos nem én vagyok az egyetlen, aki visszafogott lélegzettel várja melyik popszám csendül fel klasszikus köntösben. Szerencsére ebből az évadból sem hiányozhatott, hiszen a sorozat védjegyévé vált. Bevallom néha vissza kellett tekernem, mi is történik, annyira arra koncentráltam melyik számot is hallom éppen. Egyszerűen zseniálisnak tartom, amiért Penelope bevonuló zenéje a Yellow a Coldplay-től. Remélem mindenki érzi az iróniát, a lánynak, akinek folyton sárga ruhákat kellett viselnie ez a betétdala. Természetesen a legnagyobb kedvencem a Snow On The Beach. Az első évadtól kezdve várom, hogy legyen újabb Taylor Swift dal, végre bekövetkezett, ráadásul rögtön kettőt is kaptunk. 

A két főszereplő között kétségtelenül működik a kémia. Bármelyik évadot nézem a spin-offot is beleértve a készítők még sosem hibáztak e téren. 

Sokkal finomabb és érzékenyebb színészi játékokat láthatunk Nicola Coughlantől, aminek kifejezetten örültem, mert egy nagyon tehetséges színésznőnek tartom, amiből eddig ebben a sorozatban nem sokat láthattunk.  

Colin főszereplőként sokkal kedvelhetőbb, mint Anthony, és nem az a baj, hogy utóbbi egy frusztrált, parancsolgató idegesítő személy. Saját tekintélyét ássa alá, és veszi el szavainak hitelét, hogy a második évadban folyton azt hajtogatja, ő egy úriember. Ennek ellenére a saját tragikus háttértörténetével sokkal izgalmasabb szereplő, mint Colin a harmadik évadban. Colin megmaradt a kedves fiúnak, aki visszafogta magát, kevesebbet beszél, mégis valahogy jelentéktelenebbé vált annak ellenére, ő a férfi főszereplője ennek az évadnak. Nincs jellemfejlődése, hacsak a hallgatásra való készségét nem vesszük annak. És akkor el is érkeztünk a problémákhoz.

Ez az évad nem Colinról szól és még csak nem is az ő szerelemre találásáról. Hanem Penelopéról. Persze izgalmasabbnak tűnhet, sikerül-e a petrezselymet áruló Penelopénak, akit mindenki lenéz, megtalálnia a szerelmet, képes-e kiállni önmagáért, lebukik-e, mint Lady Whistledown, kibékül-e Eloise-zal stb. Mégis a sorozat címe Bridgerton, nem pedig Featherington. 

Mintha Colin csak azért lenne, hogy Penelope megtanuljon hinni önmagában. Elfogadja, hogy mind külsejében, mind belsőileg értékes ember. Nem kisebbíteni akarom a támogatását, rendkívül fontos, hogy olyan társunk legyen, aki mellettünk áll, akivel önmagunk lehetünk, kinyílhatunk. Viszont nagyon mást nem csinál. Ráadásul elmélyíti az ellenszenvemet Penelope iránt, mivel folyton hazudik ennek a drága léleknek. 

Nem elég fordulatos. 

Az első évad nemcsak a világteremtésben és a hangulat eltalálásában nagyszerű, hanem bizony a története is kifogásolhatatlan a megannyi fordulataival és összetettségével. Az első évadban konkrétan a negyedik részben párbaj helyzetbe kerül Anthony és Hastings hercege, az ötödikben oltár elé áll Daphne és Simon, utána pedig még következik három epizód. Egy percet nem unatkozom. 

Az első évadban végig izgulok a szerelmespárért, mert komolyan felmerül bennem, nem lesz happy end a vége, ahogyan a Sarolta királynőben is drukkolok a párnak. Penelopéért és Colinért egyáltalán nem izgultam. Az ő történeti száluk korábban is hidegen hagyott, sajnos az évad közben sem változott ez meg. Nem éreztem a késztetést egy-egy rész végénél, hogy most azonnal folytassam, mert tudni akarom mi lesz a szereplők sorsa. 

Nem szemlélteti eléggé, Colin miért is ébred rá, szerelmes Penelopéba. Az egy csók és a vágyódó álmok nem elegek. Mintha, az első évad eszközeihez nyúlna, amit már láttam egyszer. Újat akarok. Különösen annak fényében, hogy az előző évadban igenis Colin tudomására jutott mit érez iránta Penelope, amivel semmit nem kezdett. 

Mégis mitől másabbak Colin Penelope iránti érzései, mint Ms Thompson irányába tápláltak? Mitől mélyebbek és megmásíthatatlanok? Nem kapunk rá választ. Hogy Pennel álmodik? Hogy nem akarja, máshoz menjen hozzá? Ez simán féltékenység, nem szerelem. A kettő nem jár kéz a kézben.

Dramaturgiai hibák. Ellentmondásba keveredik a sorozat önmagával. Azt állítja, az első évadban nem a királynő választotta Daphnét gyémántnak, miközben meg de. Eltűnnek szereplők, például Lord Vega. Miután betöltötte funkcióját nem jelenik meg többet a képernyőn. 

Kábé eldönthetetlen a teljes Bridgerton univerzumot figyelembe véve, mikor is járunk. Igaz, a báli kártyáknak köszönhetően kaptunk évszámot és Anthony-ék is visszatértek a nászútról, meg újabb szezon kezdődik, viszont nem derül ki, Sarolta királynéhoz képest hol járunk. 

Sarolta királyné eseményei mintha meg sem történtek volna. Egyetlen utalást kapunk a teljes sorozatban a spin-offra, pedig Lady Danbury, Lady Bridgerton és a királyné karakterével rengeteg minden történt lélektanilag benne. A színészi alakításokban ebből semmi sem látszódik. 

Érdektelen az egész, mert túl sok mindent gyömöszöltek az évadba. Nem lehet igazán figyelni.

Szól Penelope és Colin kapcsolatáról, szól Penelope és Eloise kapcsolatáról, szól Penelope és a Featherington család kapcsolatáról és szól Francesca debütálásáról. Szól arról, fény derül-e Lady Whistledown kilétére, Colin megtudja-e, hogy Penelope Lady Whistledown, Eloise lebuktatja-e Penelopét, talál-e Pen férjet magának. Szól Lady Bridgerton anyai vívódásairól, szól Lady Danbury és testvére kapcsolatáról, Lady Brdigerton és Lord Marcus kapcsolatáról, Benedict nemi identitásáról és szól Mondrichék társadalmi szerepéről. Felsorolva is sok.

Francesca karaktere teljesen összeegyeztethetetlen az előző évadokban látott lányhoz képest. Nyilván azért cserélték le a színésznőt, mert másik irányba akarták vinni a személyét, mégis képzavarom van. A reakciói nagyon ambivalensek, vagy sikerül ellavíroznia a bálozók tömegében vagy riadt őzként menekül a csöndbe és a magányba. Nagyon tetszett a jelenet, amikor Lord Kilmartin ellátogat a Bridgerton házba. Nyilván az első pillanattól kezdve tudtam, hova fogják kihozni Francesca karakterét, és az unokatestvér megjelenésével ez az elméletem be is bizonyosodott. Francesca reakciója egyértelműen olvasható. És akkor beszéljünk itt egy kicsit a sorozat és a könyvsorozat felépítéséről. 

Nem olvastam a könyveket, mégis tudom, hogy egy kötet egy Bridgerton ivadék szerelemre találását mutatja be. Ez már önmagában is zseniális. Tökéletesen adott a filmes sorozat feldolgozása, egy évadot szentelni egy párnak csodás arány, mert követi a könyv szerkezetét, elengedő idő áll a rendelkezésre a kibontáshoz, az évadok pedig nem laposodnak el. Francesca szálának megbolygatásával változtattak ezen, amit nem tartok jó ötletnek. Felmerül a kérdés, mi fog történni vele a saját évadában, ha már most ellőtték a cselekményének egy részét. El is érkeztünk a következő hatalmas problémához.

A sorozat nem tud mit kezdeni azokkal a Bridgertonokkal, akik nem állnak a középpontban. Egyaránt igaz a már bemutatott párokra és a még sorra nem került gyerekekre is. 

Bizonyos százaléka a színészek ráérésének és szerződtetésének tudható be, Hastings hercegét alakító Regé-Jean Page az első évad után lenyilatkozta soha többé nem tér vissza a sorozatba és az Anthony-t megformáló Jonathan Bailey karrierje is felfelé ível, hiányuk mégis csorbát üt a sorozaton. Méltatlan helyzetbe hozza a karaktereiket, a kényszerhelyzet olyan idegen cselekedetekre kényszerít őket, amik ellentmondanak az addig látott személyiségüknek. Kizárt dolog, hogy a családcentrikus Daphne ne lenne ott az öccse, Colin, vagy húga, Francesca esküvőjén. Ahogy végig néztünk egy teljes évadot Anthony kötelességtudatáról, úgy nem fog mindent hátrahagyva a felelősség alól kibújva elutazni Indiába, hogy felesége ott szülje meg a babát. Gagyi és felületes megoldások hatását keltik. 

Aztán ott van Benedict, akire most került volna sor, de mivel mindenki Colinért és Penelopéért izgult, a párosukat előre vették. Szegénynek nem maradt más választása, minthogy ugyanazt csinálja, amit az eddigi évadokban, léhűtősködjön vagy a férfiak férfiakhoz romantikusan viszonyuló hozzáállásával kezdjenek valamit, hogy azt az illúziót keltsék, történt vele valami. Pedig simán bemutathatták volna hogyan teljesít családfőként, ha már Anthony elutazott és ráhagyta az ügyek intézését, ahogy azt a második évadban megtudtuk. De Eloise is sokkal laposabb lett. Mintha az előző évadban megtapasztalt szikra meg sem történt volna vele. Sajnálom, mert ő a kedvenc karakterem. Szerencsére a humorát megőrizték.

Alternatív világban játszódik ezt ne feledjük, ezért két évad után is még mindig felháborodni azon, hogy az arisztokrata családok nagyszázaléka más rasszba tartozik fölösleges, bár még mindig akadnak, akik így tesznek. A píszíségre rátettek még egy lapáttal, de ezt már nem lehet másként látni csak paródiának. Önmagukat parodizálják.

Bár az évad azt állítja mindannyian szépek vagyunk és Penelopé szépségén keresztül be is mutatja ezt, nem tetszik, hogy az összeválogatott partiképes lányok csúnyácskák. Ezzel azt üzenik, egy Penelope kaliberű lány nem kaphatja meg a legpartiképesebb Henry Cavill kinézetű fickót. Pedig megkaphatja, mivel a szerelem nem válogat.

Az erotikus jelenetekről is szót kell ejteni. 

Nem kell az ötödik percben levetetni Luke Newtonnal az ingjét, hogy megmutassák milyen szexire gyúrta ki magát. Elég lett volna az ágy jelenetnél. Penelope öltözködését sem nézzük végig, akkor ezt miért kell? Nem vagyok híve az öncélú meztelenkedésnek.

Kevesebb az ágy jelenet, mint az első évadban, amit személy szerint nem bántam, viszont több, mint a másodikban. Azonban felmerült bennem a kérdés, miért érezte a harmadik évad főszereplő színésznője, mindenképpen be kell vállalnia a meztelen jelenetet. A másik két évadban is kivillant egy-egy mell, de ennyire telibe nem kaptuk (Daphné lovaglós jelenete esetében a hajával eltakarták a nem kívánt részeket). Test pozitivitásnak tűnik, pedig inkább diszkrimináció, amiért neki bizonyítás céljából bizony mindent meg kellett mutatnia csupán azért, mert nem XS-es méret. A kanapéról, nézőként így éltem meg.

Mondrich vs. Lady Whistledown. Iszonyatosan zavar, hogy Mondrichnak a család új társadalmi helyzetéből fakadóan el kell adnia a klubot, mivel arisztokrataként nem dolgozhat, ha pedig dolgozik kiveti magából a társadalom. Ezzel szemben Penelopét simán megtűrik, miután kiderült róla, ő Lady W. Értem, hogy fenyegetve érzik magukat az úriemberek, nehogy vérszemet kapjon a korona és nekik is dolgozniuk kelljen, de akkor Penelope tevékenysége miért elfogadott? Elit családba született, elit csávóhoz férjhez ment dolgozó nő. Már ott bukik a dolog, hogy nő. Hiába fikció ezzel azért akadnak gondjaim.

Tulajdonképpen élveztem az új évadot, elégedettebben álltam fel a kanapéról, mint a második után, mégis a fókusz félre csúszása miatt nem ez lesz a kedvencem. Jöjjön a Sarolta királyné és a jelenlegi teljes Bridgerton sorozat csillagos értékelése évadokra lebontva.

Bridgerton 1. évad 10/10

Bridgerton 2. évad 10/6

Bridgerton 3. évad 10/8

Sarolta királyné 10/10.

A harmadik évad lezárásának eléggé sorozatlezáró felhangja volt, és bevallom nem fakadtam volna sírva, ha ténylegesen befejezik. Tökéletes pontot teremtettek, hogy elcsípjék a végét. Nyilván érkezni fog a folytatás, hiszen a Netflixnél jelenleg ez az egyik legsikeresebb sorozat, a könyvekből kiindulva pedig jócskán akad még feldolgozásra váró Bridgerton történet. Most már remélem Benedict következik, bár ezeknél a készítőknél sose lehet tudni. Ami biztos, mire eljutunk Eloise-hoz, ráncos, öreg néni leszek. 

Májusban is négy sorozatot néztem végig a streaming szolgáltatók kínálatából a Tokyo Vice-t, az Egy napot, a Home Before Darkot és a Maxton Hallt. Hoztam egy összegző értékelést róluk.

Tokyo Vice

Hol nézhető: Max

Epizódok száma: 2 évad, 1. évad 8 rész, 2. évad 10 rész

Játékidő: 60 perc 

Műfaj: krimi, dráma, thriller

Leírás: Ez a krimisorozat egy fiatal amerikai újságíróról szól (Ansel Elgort), aki Tokió neontól villódzó alvilágában nyomoz a tokiói rendőrséggel a 90-es évek végén.

Értékelés: 10/10

Kritika: A sorozatkészítés magasiskolája. Tökéletes példa, hogyan kell igazán jó sorozatot alkotni. Izgalmas a történet, zseniálisan megírtak és összetettek a karakterek, hibátlanul adagolja az információkat, egyetlen percre sem unatkozom, ráadásul olyan világot mutat be, ami eléggé távol esik egy átlagos nézőtől.

Érződik, hogy a két évadot egyben tervezték. Az utalások és elrejtett nyomok több évadra kiterjednek. Az első évadban beexponált mellékesnek tűnő momentum olyan jelentőségteljesen tér vissza a másodikban, hogy leesik az állam. Ahogyan a kezdő képsorokra is csak a második évadban kapunk választ. Imádom az ilyet, ettől lesz igazán kivételes egy sorozat.

Átgondolt. Az indokolatlannak tűnő részeknek is megvan az oka, melyek dominó módjára mozdítják elő a cselekményt.

Ennyire árnyalt és mélységekkel rendelkező figurákkal már régen találkoztam. Szatóba, aki egy jakuza tag, konkrétan szerelmes vagyok. Tragikus sorsú, ellentmondásokkal teli érzékeny lelkű fiú, akiért meghasad a szívem. Baromi izgi egy normál értékeket képviselő jakuza tag életét nyomon követni.

A karakter ívek is csodálatosak. Nem emeli piedesztára a szereplőket, megmutatja a szerethetőbbek esendőségét, a kevésbé kedvelhetőbbeknek pedig a fejlődését.

Zseniális, ahogyan szimpátiát kelt a jakuzák iránt. Hiába tudom, nem helyes, amit művelnek, ahogy két szélsőséges elveket képviselő jakuza családot párhuzamba állít, akaratlanul is szurkolni kezdek az egyiknek.

A kulturális különbségek miatt is izgalmas. Teljesen más világot és más rendszert látunk, mint amit megszoktunk.

Abszolút eredetiben érdemes nézni magyar felirattal. Rengeteget beszélnek benne japánul, játsszanak azzal, mikor váltanak át angolra. Nálam ezért külön plusz pont jár, mivel ettől hitelesebbé válik az egész.

Itt kell megemlíteni a színészi alakításokat. Egytől egyig zseniálisak. Szato castingja hibátlan, Ayumi Tanida Tozawája annyira gonosz, hogy legszívesebben felrúgnám. Megörültem Watanabe Ken megjelenésének, akit az Eredetben ismertem meg. Az amerikai Jake Adelsteint alakító Ansel Elgort és Samanthát játszó Rachel Keller olyan könnyedséggel és akcentus nélkül beszélnek japánul, hogy abszolút elhiszem, tökéletesen beszélik a nyelvet. Mekkora színészi felkészülést jelenthetett már ez nekik.

Sajnos a Maxra váltás következtében teljesen nézhetetlen lett a sorozat. Még akkor kezdtem bele eredeti hangos, magyar feliratos változatban, amikor HBO Max volt. A japán szövegeket nem feliratozták angolul. Mióta átváltott Maxra, a japán részeknél megjelent az angol felirat, amit konkrétan rásütöttek a képre. Ettől a magyar szövegek vagy a kép tetejére kerültek vagy pedig rásimultak az angol feliratra. Az első esetben kábé élvezhetetlen lett a sorozat, mert rengetegszer letakarta a színészi játékokat, márpedig én figyelem azokat olvasás közben is, az utóbbi esetben meg szimplán kihámozhatatlan volt.

Akadnak olyan sorozatok, melyek az utolsó rész befejezésével feneketlen űrt hagynak maguk után, mert annyira jók. Gyászolod, hogy vége, egy darabig pedig nem is akarsz mást nézni, mert tudod, semmi nem pótolhatja. A Tokyo Vice pontosan ilyen.

Egy nap – One Day

Hol nézhető: Netflix

Epizódok száma: 14

Játékidő: 28 perc

Műfaj: vígjáték, dráma, romantikus

Leírás: Emma (Ambika Mod) és Dexter (Leo Woodall) a diplomaosztójuk éjszakáján találkoznak először. Másnap  elválnak útjaik, de életük továbbra is összefonódik.

Értékelés: 10/8

Kritika: Ez egy remake. 2011-ben készült az első filmadaptáció David Nicholls azonos című regényéből Anne Hathaway és Jim Sturgess főszereplésével, 2024-ben pedig a Netflix gyártásában megjelent a könyv sorozat változata. A történet tökéletesen megegyezik a film cselekményével, bár akadnak kisebb nagyobb eltérések.

Bevallom, eléggé szkeptikusan álltam a sorozathoz, sokáig meg sem akartam nézni, mivel hatalmas rajongója vagyok a filmváltozatnak. Eszmei értékét növeli, hogy a moziban életem szerelmével néztem ezt az eszeveszettül ütős sztorit, ettől különleges érzelmi viszony fűz hozzá. Vettem egy nagy levegőt, félretettem az összes előítéletemet, majd miután újranéztem a 2011-es adaptációt, ami szintén fent van a Netflixen, belekezdtem a sorozatba.

A 7. résztől győzött meg.

Sokáig nem hittem el a srácnak, hogy tud genyó lenni, mert annyira egy kedves arcú, szimpatikus fiút választottak ki Dexter szerepére Leo Woodall képében, ahogyan Ambika Mod Emmája sem tűnt az igazinak, mivel Anne Hathawayt kellett volna felülmúlnia. Lássuk be, ez lehetetlen. Viszont a sorozatban sokkal olvashatóbbak a reakciók. Megérted a mögöttük húzódó érzelmeket, és nem kell azon filóznod, miért akadt ki egy adott ponton Emma, mivel érzékenyen bemutatják. Itt persze megint a sorozat adta kibontási lehetőségekről beszélünk. A filmben jobb esetben akadt 5-8 perc az adott év július 15-nek bemutatására, míg a sorozatban erre 28 perc állt a rendelkezésre. Nyilván könnyebb egy teljes epizódon keresztül szépen felépíteni és kibontani a konfliktust.

Viszont ennek is megvan a hátulütője. Sokszor nem elég dinamikus az adott év eseménye, ezért eluntam magam. És nem azért, mert már ismertem a történetet. Egyszerűen akadnak epizódok, amik nem annyira kötötték le a figyelmemet.

Szintén a sorozat pozitívuma, hogy valósághűbb. A filmben bemutatott karakterek nagyon archetipúsok, a csajozógép, a potenciális szépség, a srác, aki kívülről is gáznak néz ki, ezért nyilván nem neki szurkolsz, hanem Dexnek minden rosszfiússága ellenére. A sorozatban hétköznapibbak, amitől csak hitelesebbé válik a sztori. 

Összeségében jó élmény volt, örülök, hogy megnéztem, bár nem daráltam le. Még meg is hatódtam, de nem annyira, mint a filmen. Valószínűleg maradni fogok a filmváltozatnál.

 Home Before Dark

Hol nézhető: Apple TV+

Epizódok száma: 2 évad, 10-10 epizód

Játékidő: 45 perc

Műfaj: krimi, dráma, misztikus

Leírás: Miután Hilde Lisko (Brooklynn Prince), a fiatal oknyomozó újságíró, családjával visszaköltözik abba a kisvárosba, amelyet apja hátrahagyott, az igazság keresése közben megdöbbentő titkokat tár fel.

Értékelés: 10/9

Kritika: Nagyon szerettem ezt a sorozatot, jó a képi világa, cuki és belevaló a kislány, hozza az Apple TV+-tól megszokott magas minőséget, lendületes és magával ragadó. Minden epizód után éreztem a késztetést, hogy rákattintsak a folytatás gombra, mert tudni akartam mi következik. Ráadásul valóban a kilencéves oknyomozó újságíró, Hilde Lisko ihlette.

Az első évad fenomenális, a második évad is jó, de valami nem klappol benne. Furán hangoznak el bizonyos infók, mellékesen derülnek ki fontos részletek, amitől nekem akad, darabossá teszi az addigi fluiditást, és kizökkent a sztoriból. Néha pedig megfeledkezik olyan szereplőkről, akik addig jelentőséggel bírtak. Mindezek ellenére is egy kiváló sorozatról beszélünk, ami abszolút darálós. Érdekes tény, az apukát az Egy nap filmből ismert Jim Sturgess alakítja.

Maxton Hall - A világ, ami elválaszt – Maxton Hall - Die Welt zwischen uns

Hol nézhető: Prime Video 

Epizódok száma: 6 

Játékidő: 45 perc

Műfaj: dráma, romantikus

Leírás: Amikor Ruby (Harriet Herbig-Matten) véletlenül egy döbbenetes titokra derít fényt a Maxton Hall magániskolában, az arrogáns milliomos örökös, James Beaufort (Damian Hardung) kénytelen felvenni a kesztyűt a gyors észjárású ösztöndíjas diákkal. Eltökéli, hogy elhallgattatja Rubyt. Szenvedélyes csatározásuk során fellobban a szikra…

Értékelés: 10/6

Kritika: Német nyelvű sorozat, amivel egyáltalán nem voltam tisztában, amikor belekezdtem. A Prime automatikusan angol nyelvvel és magyar felirattal indította el, és csak a színészek szájmozgásából tűnt fel, hogy valami nem stimmel, meg amikor az sms-ek szövegei németül jelentek meg a képernyőn. Ekkor már nem állítottam át a nyelvet az eredetire, érdekes volt az angol szinkront megtapasztalni, meg egy Angliában forgatott német sorozatot nézni.

Érződött a szerkesztésén az európaiság. A helyszínek csodásak voltak, a színészek már más kérdés. A két főszereplő között csodás a kémia, a szenvedést hibátlanul hozták, viszont nem hiszem el, hogy egy tizennyolc év körüli srácnak olyan hasizma van, mint a Jamest játszó Damian Hardungnak.

Nem a legmélyebb és legmagasröptűbb sorozat, a Bell család szirupos boldogsága hiteltelen. Nagyon túljátszották. 

A történet a romantikus sztorikat kedvelő lányoknak készült, talán klisésnek is mondhatnám, de kikapcsolt, és arra, amit kerestem benne megfelelt. Reggelizés közben tökéletes.